Feleki notesze és a Parnasszus-abrosz

A főváros művész- és polgári köreiben az ötvenes–hatvanas években szinte mindenki tudott Feleki Kamill két különleges „nevelőeszközéről”. A büntetőnoteszt kizárólag erkölcsi nevelésre használta, míg a Parnasszus-abroszon a színészi teljesítményeket értékelte.

Budapesten az ötvenes–hatvanas években művész- és polgári körökben is sokan tudtak Feleki Kamill büntetőnoteszéről. Ebben, mint a legtöbb kis jegyzettömbben, nevek sorakoztak. Valamennyi névhez egy dátum is tartozott. Egyéb megjegyzés nem volt. Feleki ezt a noteszt az „igazságra nevelés” eszközének tartotta. Úgy gondolta, hogy nem csak a fiatal színészek szorulnak erkölcsi nevelésre, az idősebbeknek is van mit tanulniuk.
Felekiről köztudott volt, hogy rajong egyes színésztársaiért; mindig kiválasztott magának olyan embereket, akiket őszintén tisztelt, és akiket emberileg elismert. Ennek az ellenkezője is igaz volt: egyetlen rossz gesztus miatt több évtizedes barátságokat bontott fel, hamar megsértődött, és nem lehetett kiengesztelni. Ő határozta meg, hogy kinek mikor bocsát meg: általában a „bűntett” súlyossága, erkölcsi vagy erkölcstelen minősége szerint rangsorolt. Az elkövető nevét és a letöltendő időt, heteket, hónapokat, netán éveket egy noteszben jegyezte le. A megbántott színész pontosan belekarcolt minden fontos információt kis gyűjteményébe, és a leírtakhoz tartotta magát.
Az egyik legelső bejegyzett kedvenc rendezője volt. A Feleki házaspár vacsorára várta a direktort és feleségét. A meghívottaknak azonban közbejött valami, és erről nem értesítették a vendéglátókat. Feleki egy óra hosszat várt, majd elővette a noteszt: mint egy döntőbíró, számos érvet felsorakoztatott barátja ellen, és egy év „szakítást” rótt ki rá. Az igazgató felesége két év „megvonást” kapott, mert a háziasszonynak tudnia kellett, hogy egy vacsorameghívás milyen fontos előkészületekkel jár, és az elmaradással figyelmen kívül hagyta más gondos munkáját. Egy év múlva a határidő lejárt, és Feleki ott folytatta a barátságukat, ahol azelőtt abbahagyta. Az asszonynak azonban még egy év „letöltendője” volt, így vele továbbra sem állt szóba. El kellett tűrnie, hogy amíg az ura a színészpárral beszélget, addig róla nem vesznek tudomást. A következő év végén azonban neki is megkegyelmeztek.
Néhány év múlva már mindenki tudott Feleki „nevelőeszközéről”. A barátok alkalmazkodtak hozzá, és igyekeztek a művész sajátos értékrendszerének megfelelni. A színészek, barátok egy idő után álhíreket terjesztettek a Feleki-noteszben szereplők névsoráról. Olyanokat is odasoroltak, akikkel a művész valójában jó viszonyban volt. Sokan megsértődtek Felekire, és a rémhírterjesztők is kényelmetlen helyzetbe kerültek, így a színész megvált a kis jegyzetfüzetétől.
Soha nem bírt ellenállni annak, hogy ne minősítse a körülötte lévőket. Addig, amíg a noteszben erkölcsi szempontból jegyezte be az ismerősöket, a Parnasszus-abrosz a művészi teljesítmények szimbóluma volt. Az abrosz egy egyszerű, tizenkét személyes házi terítőből készült. Feleki évtizedeken keresztül aláírásokat gyűjtött az abroszra; a betűket felesége, Finike keresztöltésekkel kihímezte. Így sokkal látványosabbak voltak az aláírások, és a fonalak az időtől is óvták a kézjegyeket.
Néhány év múlva már emberség szerint is osztályzott: jóindulatuk vagy nagylelkűségük alapján is rákerülhettek a Feleki-ház vendégei az abroszra. Az is előfordult, hogy Feleki maga keresett fel egy-egy művészt, és aláírtást kért tőle. A legenda szerint Otto Klemperert a Zeneakadémián egy hangverseny után kereste meg. Kiterítette elé az aláírásokkal ellepett vásznat. A karmester állítólag fuldoklott a nevetéstől a tizenkét személyes, kék, sárga, piros hímzett terítő láttán. Ennek ellenére az ő neve is a listára került. Szinte lehetetlen valamennyi nevet kiolvasni, Feleki ugyanis több évizedig „gyűjtötte” a tehetségeket, vagy az általa emberségesnek tartott ismerősöket. Néhány híresség: Bajor Gizi, Gaál Franciska, Tőkés Anna, Ladomerszky Margit, Karády Katalin, Bánki Zsuzsa, Csortos Gyula, Somlay Artúr, Ajtay Andor, Jávor Pál, Ráday Imre, Halmai Imre.
Azt ma már nem tudjuk, hogy a Parnasszus-abrosszal megsértett-e valaha valakit, de előfordulhatott. A rossz színészi teljesítményt ugyanis súlyosan „büntette”. Egy-egy sikertelen előadás után hazament, és feleségének kiadta a parancsot: – Fiam, bontunk.
Ilyenkor Finike kisollóval aprólékosan lefejtette a hímzést az abroszról; néhány pillanat alatt eltűnt a név a listáról. Feleki magához sem volt könyörületes. Ha roszszul játszott, helyesebben rossznak minősítette önmagát, ugyanígy kibonttatta a nevét. Merthogy olykor-olykor ő maga is feltűnt, majd ismét lekerült a Parnaszszusról.