Gyűlöletmuníció naponta

Régi hagyománya a kommunizmusnak – hatalomra kerülésük után uralkodó hagyománya – a másféle nézetek, emberek kritikája, rágalmazása és a szimpla hazudozás arról, amit az alattvalóik zömében nem is ismerhettek. A kommunizmus/szocializmus pozitív mondanivalójáról ugyanis igen hamar kiderült, hogy zömmel használhatatlan, kártékony, mert a teremtési renddel ellentétes nézetek gyakorlatát hozza. Okos emberek mindezt már nagyon korán felismerték, míg a kevésbé okosaknak is – akik nem lettek közvetlen haszonélvezői az értelmetlenségnek – viszonylag hamar világos lett az, hogy a kommunizmus csak rombolásra való értéktelen nézetrendszer a humanista máz alatt.
A diktatórikus hatalom birtokában azonban az óriási befolyáshoz, anyagiakhoz jutó elvtársak – érthető módon – mindezt nem óhajtották bevallani. Az igazság helyett aztán – így igen logikusan – elkezdődött minden valóban nem kommunista nézetrendszer, gyakorlat és hordozóik elleni lejáratás. Vélemények, sőt „szakvélemények” leplezték le az „ellenséget” minden téren. S a kényszerfogyasztóvá tett „szocialista emberek” a konkrét ügyekben és általában is hozzászoktak ahhoz, hogy valakik (hivatalból kiváló emberek) ellentmondás nélkül mondhatnak bármit. Sőt azt is megtanulták, hogy aki netán még csak kérdezni mer is, az megnézheti magát – azzal többé szóba nem áll senki, az leszalámizta önmagát.
Immár hónapok óta elszabadult egy Kovács László nevű ember, aki külügyminiszter lesz. Ez a reálszocialista diplomata – úgy tűnik – megunta a külügyi emberekre rákényszerített diszkrétebb modort, s a maga fabrikálta igazságok korlátokat nem ismerő elmondója lett. Persze kampányidőszakban több van megengedve egy politikusnak – de nem minden. Kovács elvtárs úr azonban úgy érezte, hogy a Kádár nevelte magyar társadalomrésznek gyűlöletmuníciót kell naponta szállítania – minden hullámhosszon. Ott is, ahol az ellenség állítólag elfoglalt minden hadállást. Mert Kovácsot – érdekes módon – mindenhol fogadták. S ebből valószínűleg arra következtetett, hogy mondanivalójának színvonala ellenállhatatlan.
Pedig csak többnyire a bátorság hiányzott (szokásosan) sok szerkesztőből, akinek helyezkedési kényszerét éppen a kovácsi gátlástalanság erősítette vagy ébresztette fel. Kovács elvtárs úr ugyanis mindenfajta bizonyítás nélkül dobálta és köpte a sarat mindenkire, akit ellenfélnek/ellenségnek gondolt, s a kampány után sem állt le. Talán annyi belátás szorult belé, hogy észrevette: a váratlan győzelem után sincs más eszme, távlat, jövőkép, mint egykor, a boldog kádári időkben: a népet eltölteni a gonosz és veszélyes ellenségek elleni gyűlölettel, hiszen a reménytelen, „proletár” szavazóknak úgysem nyújtható más. Nincs felemelkedés, csak szabadpiac van s annyi segély, hogy a haladó média által nyújtott cirkusszal jól ellegyen az öregedő szocialista szavazó.
Ilyenkor tesz jót az az államférfi, aki indulatokat tud gerjeszteni olyan ellenfelei ellen, akik állítólag közpénzen kozmetikaszalonokat nyitottak a szomszédos országokban, s „át nem láthatóan” szivattyúzták a magyar adófizetők pénzét. Itt valószínűleg Kovács elvtárs úr képben van, hiszen tudja, hogy történt ez a daliás időkben, amikor Moszkva felé gurultak a „forradalomcsinálási adó” magyar forintjai. Persze a szinte verbális robotként működő, akár Torgyán II-nek is nevezhető Kovács Lászlót nem érdekli az, hogy szövegének van-e bizonyítható jelentése, ő habzószájútaxis-indulatokat akar kiváltani, s le akarja szalámizni az ellenséget. Most ezt a csoportot veszi célba, s várja, hogy a gyávák reflexével meneküljön mindenki a környezetükből, önmagát megmenthetőnek gondolja. S azután az új „szélre kerültek” következnek. Örök kommunista szabály: mindig vannak likvidálandó „szélsőjobboldaliak”, mióta a „fasizmust” Sztálin feltalálta.
Fasiszták persze voltak Olaszországban, de Németországban már nem voltak, mert ott nácik (nemzetiszocialisták) voltak, más országokban pedig más szélsőjobboldali pártok és mozgalmak. Kit érdekelnek a különbségek, itt arról van szó, hogy kikre nincs szükség abban a harmonikus világban, amit a mindenkori baloldali megváltásban tévedhetetlen eszméi alapján örökre berendezünk. Kovács elvtárs urat tehát sohasem érdeklik a valóság tényei, őt csak az érdekli, hogy legyenek a nép dühére méltó feketelistások, akiknek „erkölcstelenségei” minden jó szándékú embert mozgósítanak.
S ezért Kovács úr beszél, beszél mindaddig, amíg valaki rákérdez szózuhatagára. Az ilyen esetekben a torgyáni verbálrobot jobban működött, végtelenebb volt a szalag. Ugyanis Kovács urat teljesen meghökkenti a logikus emberi kérdés, s általában megrogygyan, hallgatni kezd, akkor néha úgy tűnik, hogy itthon is képes a szokásos külügyi meghunyászkodásaira. Ilyen esetekben mindig kiderül, hogy személyi alapstruktúrája a reálszocialista igazodás – a nem kockáztatás. Ilyenkor kiderül, hogy Kovács úr normális időkben akár normális polgár is lehetett volna, akit azonban a hatalom katapultált, s így időnként intermundiálisan viselkedik. Kár pedig. Mert ugyan most sikerre vitte a negatív kampányt, még volt elég befogadóképes kádári népség, de az oly sokat emlegetett szociáldemokráciához ez a stílus nem közelebb vitt, hanem távolított.
Hiszen Peyer Károlynak, Kéthly Annának vagy a keményen baloldali Mónus Illésnek nem ez a konfrontációs hagyománya. Az ő harcuk (lehet velük egyetérteni vagy vitatkozni) pozitív harc volt. Őket még valóban kötötte a kisemberek érdekvédelmének ethosza, s ők tisztában voltak azzal is, hogy a magyarság a nemzetköziségben is érték. Nagyon jellemző, hogy Kovács elvtárs úr nem arról a magyar szociáldemokráciáról beszél, amelyet az őt felnevelő és szocializáló párt vert szét, hanem arról a „Nyugatról”, ahol szélsőradikális protestszavazatok immár lekörözik azt a szociáldemokráciát, amely gyorsulóan a globalista szabadpiacba és annak haszonélvező elitizmusába betonozódott. Ha így nézzük a dolgot, akkor Kovácsék valóban a nyugati szociáldemokráciát követik, de akkor ez nem jelent semmit azoknak a magyar százezreknek, akik ígéretekkel beetetve saját érdekképviseletüknek gondolták az MSZP-t.
Ha a magyar szociáldemokrácia az MSZP, akkor teljesen újra kell értelmezni néhány politikai fogalmat, hiszen a kérdések nélküli szocialista önmeghatározás meghamisítja a valóságot. A választási kampány immár másodszor sikeres szociális demagógiája (az ottani egykori ígéretekért egyébként a szocialista–„liberális” kormány – írásban adottan! – először sem vállalt felelősséget) ugyanis nem szociáldemokráciát, hanem egy még mindig sok szegény polgárral bíró országot jelent, akik közül – médiahatásra is! – még mindig nagyon sokan szociális csodát várnak azoktól, akik egy fél évszázadig „vívmányokkal” és juttatásokkal látták el őket. Nota bene: akkor is, ha teljesítmény nem volt – bár lehetett volna – mögötte.
Kovács elvtárs úr feltehetőleg tovább fog vádaskodni, rágalmazni, mert felheccelt szavazóinak igazán nem tud mit adni – eszmeileg főleg nem. Legfeljebb a jövőbeli EU-pénzekben lehet reménykedni, de a szocialista emberek tömegei nem szeretnek várni – bár a média nagy része segíteni fog ebben –, hanem rögtön kapni akarnak (segélyt, magasabb nyugdíjat, fizetést stb.), s ha ez nem megy, elkezdik majd őket is utálni. S ekkor akár sajnálni is lehetne őket, ha nem láttuk volna, hogyan akadályozták meg e tömegek értékelvű újraintegrálását folytonos demagógiájukkal. Isten nem ver bottal, a csekély társadalmi többség akkor is elolvad, ha Kovács László továbbra is bizonyítékok nélkül vádaskodik, már mint külügyminiszter.