Hangulati tőke

Inter arma silent musae. Háborúban hallgatnak a múzsák. És inter diszciplinae? A diszciplínák között? Vajon mit csinálnak a múzsák a diszciplínák között? Ma, a New Age, a holisztika, a talpmasszázs és felfokozott vállkörzés korában divat interdiszciplináris szemléletmódról beszélni. Hadat üzenni a szakbarbárságnak. A kaptafáknak. Elképzelem az interdiszciplináris susztert, aki félig már szabó. Túl az Óperencián, bőrön és szögön, hisz mennyivel simulékonyabb is a szövet.
A szakembernek, aki csak az, ami, ma már nemigen van becsülete. Ma már a becsületes szó is inkább lesajnáló, semmint értékelő. Elvileg több lábon állunk, gyakorlatilag viszont a legtöbbünk még mindig inkább gólya, semmint százlábú. Az interdiszciplináris hablatyblabla ellenére ritkán jut el lélek a lélekig, a diszciplináris határok változatlanul áthághatatlanok. Néha egy-egy kerekasztal mintha négyszögesítené a kört, ilyenkor köz- és önjelölt bölcsek elrebegik, hogy nemcsak a programozónak és a matematikazseninek terem babér, hanem olykor a költőknek is, hogy egy vers és egy képlet egyazon lét két egyenértékű arca. Majd kamerák kikapcs, föl lehet állni, a comb elgémberedett, a kóla buboréktalanodott, s mint vasfüggöny az előadás végén az égből, úgy nő ki ismét a diszciplínák közti kerítés a föld alól. Arany János pedig eldöntheti, kinek énekeljen a fülemüle.
Az interdiszciplináris szemléletmód gyakorlati hiányára nemrég döbbentem rá, éspedig „a Budapesti Erdészet és Körzet új, tízéves erdőgazdálkodási üzemtervéről” tartott tájékoztatón. E tájékoztatón egyebek mellett felmerült az erdő úgymond egészségi állapota. Na mármost jó, ha valaki tud olvasni a sorok között, és ért a fél szavakból, ti. az erdők egészségi állapota kódolva nem mást jelent, mint hogy valahol tarvágás lesz. Az egészségi állapot a tarvágás megideologizálása. Olyan ez, mint amikor a fogorvos elkezdi elemezni, hogy mennyire veszélyesek a benn hagyott gyökerek, a gócok. Ez kódolva húzást, rosszabb esetben vésést jelent. Itt jegyzem meg, immár öt esztendeje annak, hogy egyik fogamról az illetékes bíróság elmarasztaló ítéletet hozott, ám a fog azóta se adja föl. Én ragaszkodom a gyökereimhez. Így hát az erdők egészségi állapotát sikeresen dekódolva megkérdeztem, vajon melyik diszciplína szerint értelmezendő az erdő avagy egy adott fa egészségi állapota? Megkérdeztem: a fotóművész számára melyik a vonzóbb s díjesélyesebb téma vajon – egy húszéves, egyenszalutáló fasor, avagy egy háromszáz éves, félholt faóriás, mely immár csak néhány eleven ággal nyújtózkodik az égbolt felé? Nyilván utóbbi. A fotóművész, a festőművész számára a „rossz egészségi állapotú, elöregedett, vágásérett” fa esztétikai érték, a mulandóság természet faragta szobra. Krúdynak sem kellett magyarázni a vén budai hársfák hangulatát. Az irodalom, a festészet és a fotóművészet számára mindaz közhely, magától értetődő érték, amit az ökológiában magyarázni, körülírni kell, s ami a klasszikus erdőmérnökség diszciplínáján belül még mindig nem nevesíthető.
Persze nemcsak az erdőmérnökök voltak hosszú ideig érzéketlenek egy-egy fa vagy erdő hangulati értékére, hanem a várostervezők is. Vén budai hársfák? Üllői úti fák? Tabán? Bizony-bizony, a Krúdy szerinti evidenciák. Budapest a Tabán elvesztését mindmáig nem heverte ki. Hogy miért kellett szanálni? Bizonyára voltak ésszerű és vasalt élű okok. Óbuda elvesztését sem heverte ki a város. Most a Kolosy tér körül az egykori, elveszett világ modern Potemkin-kópiája épül. Pár őrült gyűjtő albumokba préseli a hatvanas évek hangulatát. A borbélyműhelyek és cipészműhelyek mint kipusztuló fajok. A bartóki allűr kiterjed. Ma már a bádogjáték és a régi mackó is „népdal”, múzeumi darab. Egyre többen ismerik föl, hogy a materiális javakon túl felettemód fontosak az úgynevezett inmateriális javak. Cégalapításkor a jegyzett tőke nem csekély részét képezheti az „inmateriális jó”, mely lehet egy szabadalom, egy márkanév, szellemi tőke. Ilyen „inmateriális jó”, egyfajta szellemi tőke a hangulati tőke is. Jegyezni kéne hát.
Az már bonyolultabb kérdés, hogy mi minősíthető hangulatnak? A hangulat szabatos ismérvét megragadni, tetten érni, képletbe foglalni, manifesztálni, verbalizálni szinte lehetetlenség. Az, amit mi itt Európában hangulat címszó alatt emlegetünk, nyilván kultúrához és helyhez van kötve. Európai horizontú komolyzene nem alakult ki Afrikában, a hangulatiság a maga sramlis, barokk aurájával sem létezik „ekívüli” tájékon, mindazonáltal világszerte sok millió ember mindennemű előtanulmány nélkül érzékeli. A turizmus nem kis részben épp a hangulati tőkére épül, a hangulat az, ami a prospektusokban eladatik. A szerelem kritériumát is nehéz definiálni, mégis legtöbbünk azonnal megérzi, melyik pillanat, pillantás, kézmozdulat az a bizonyos félreérthetetlenül rejtett, amikor a kapcsolat érezhetőleg a „normális” dimenzióból szerelmibe megy át.
A meghitt kerthelyiségek, az antikolt ikonok, a régi rokkák, no és az öreg fák hangulati töltése ugyanazt a mesét meséli. Ugyanazt. A múltat. A szent aszút. A mély alkonyt. A hosszú Proustot. Apáinkat. Nagyapáinkat. A kort. Mondják: öreg este. Mondják: fiatalság, bolondság. Boldogság? Mese nélkül a hab csak csók. S mennél estibb a mese, annál inkább gyermekek vagyunk.