Javított kiadások

Jól tudom, sok a baj az országban-világban: polgárháború, hivatali szőnyegbombázás – ám vannak olyan közérdekű morális gondok, amelyek nemcsak a napi csetepatékon, de a választási ciklusokon is átnyúlnak ugyan, mégis kötelességünk foglalkozni velük. A bosszúszomjas kormányváltás – ahol köztisztviselők „hulláival” gondolják betemetni ama sokat emlegetett árkokat – némiképp elhomályosította azt a kultúrbotrányt, hogy Esterházy Péter könyvheti könyvben vallja meg: félistenként tisztelt édesapja Csanádi néven III/III-as ügynökként jelentett az utólag pasztellszínekkel lefestett kádári diktatúra hatalmasainak. Nem Esterházy viselkedése a botrányos, hanem a belőle élő holdudvaré: megrendülhet a status quo, vékonyabb karéj lehet az ebből származó kenyér. De az egzisztenciális krízisen túl erkölcsi válság jelei is mutatkoznak a hithű liberálisok között: kifordulni látszik helyéből egy arkhimédészi pont, amihez viszonyítva párhuzamos világukat berendezték. Első hullámban egyrészt zavaros és olykor igaztalanul csapkodó baráti reagálások, másrészt „ha megversz is, imádlak én” típusú apacsleány-vallomások láttak napvilágot; később műkritikának álcázott szerecsenmosdatások, irodalomként igyekezve feltüntetni az életet. A lényegről – az ügynökprobléma magváról – azonban alig esik szó: kerülik, mint ördög a tömjénfüstöt.
*
Jómagam úgy vagyok vele, hogy nem tudom ostorozni Esterházyt: ami történt vele, az rajta kívül történt, bármennyire is hozzátartozik emberi és írói énjéhez. Kifejezetten faragatlannak ítélem például Paul Lendvai pikírt megjegyzését, amelyet a Magyar Hírlapban engedett meg magának: „biztos vagyok benne, hírnevét és bankszámláját tovább fogja gazdagítani.” Mire gondolhatott? Talán a bizonytalan keletkezési kronológiára, hogy az író véletlenül épp akkor kapta meg a Történelmi Hivatal vonatkozó iratait, amikor már pontot tett az apahimnuszként is olvasható Harmonia Caelestisre? Létezik az, hogy a személyes megrendülésből hideg fejjel üzletet és hírnevet akarnának csiholni? Valóban fölvethető, hogy egy nyomtatás előtt álló könyv visszavonandó-e, ha érdemi újdonságok merültek fel tematikájával kapcsolatban; de ki csinálná Esterházy után azt a promóciós hadjáratot, kül- és belhoni interjúkat és felolvasókörutakat, amelyeket e dupla fenekű lelkiállapotban végig kellett szenvednie? Született egy remekműgyanús kompozíció (talán Esterházy legjobb könyve, A szív segédigéivel egyenrangú), amit immár nem lehetett semmissé tenni: ehhez talán magának az írónak sincsen joga. Egy ilyen életmű nemzeti kincs: rengeteget fektetett bele az ország anyagiakban és erkölcsiekben is. Ha lehetnek irodalmi Nobel-díjas álmaink (amelyeknek a teljesülése persze mondjuk Babits vagy Weöres halála után már sohasem lesz felhőtlen), Esterházy mindenképpen azok között van, akik az oly sok csapás által megtépázott magyar géniusz önértékelését helyreállíthatnák. Ő jól menedzselt, rendszerektől függetlenül „karbantartott” tehetség, sajátos újító és a maga módján hagyományőrző, a kívánatos kevercs – mások „túl magyar” írók (Nádas Péter meg például az én szememben „túl német”). Az adys önostorozás nem áll jól Esterházynak, magyarcseszegető szövegeit később talán még szégyellni is fogja – ez azonban a lényegen nem változtat: jó ideje minden közügy, ami történik vele. Ami viszont most történt vele, az egy olyan közügy, aminek a „recepciója” esztétikai alapon rehabilitálhat egy etikai förtelmet: egy jó író fiúi gyötrelmei, „javított kiadású” családi albumképei megbocsátóvá, empatikussá tehetnek bennünket egy olyan förtelmes embertípus iránt, akit (vagy amelyet) a népnyelv bárdolatlanul besúgónak, spiclinek nevez.
*
Annyit mindenesetre elért ez a kínos hajcihő, hogy az ember gyanakodva kezdje el méregetni a saját apját. Magam is megéltem ezt a lebegő élményt – bár végtére is ellenkező előjellel. Már jócskán kamaszként valami útlevélkerő lap rubrikájába kellett apámnak beírnia az esetleges büntetett előéletet, s ő pirulva rótta be, hogy igen, de rehabilitálva. Makacsul ragaszkodva az igazsághoz, gyorsan kiderítettem, hogy nem holmi garázdaságról volt szó, mint amivel szüleim az első verzióban próbálkoztak, hanem felfüggesztett „politikai” bűnről. Apám huszonegy évesen – gyakorlatilag merő jóindulatból – megmutatta a falujába teherautón lerándult „pesti srácoknak”, hol a laktanya. Ők annak rendje és módja szerint leverték róla a vörös csillagot, apámat meg a „konszolidáció” bírósága elítélte felbujtóként. Tudatlan ifjúként sodródott bele a forradalmi eseményekbe, mint Stendhal hőse a waterlooi csatába, bár én szívesen láttam volna akcióhősként a jó oldalon. Restelkedett a fiatalkori „botlás” miatt; s ma sem dicsekszik vele. De nem tudom, mi lett volna a meghatódott fiúi szeretetemmel, ha merő véletlenségből az ügynökmúltjára derül fény…
*
Mindez a „személyes érintettség” még mindig kevés volna ahhoz, hogy a „Csanádi-ügyről” értekezzek. Van azonban az életemben egy lázálomszerű mozzanat (mely szinte egybeesik pályakezdésem pillanatával), ami közérdekűen összefügg ezzel a mostani afférral. 1986-ban bohó ifjúként írtam egy recenziót a Bevezetés a szépirodalomba című első Esterházy-szintézisről: az írás kicsit butácska volt, kicsit meg zsdánovista ízű – viszont nagyon értetlen. Ebben szerepelt a „grófi sarj” kifejezés, ami olyannyira felháborította Nádas Pétert, hogy a boldogult Bata Imre főszerkesztette Élet és Irodalomban éles hangú pamfletre ragadtatta magát „Ki fia teszi?” címmel. A vidéki egyetemen, ahol bölcsészkedtem, megfagyott körülöttem a levegő – gyakorlatilag szalonképtelennek nyilvánítottak. Faragó Vilmos főszerkesztő-helyettessel órákon át szerkesztgettünk egy nyúlfarnyi választ, amit aztán Bata vöröslő fejjel dobott a szemetesbe: mit képzelek én, egy ekkora íróval vitatkozni – örüljünk, hogy az írók írnak… (Ma sem feledem a másik főszerkesztő-helyettes, Zöldi László kárörvendő ábrázatát: talán rajtam szórakozott, talán a főnökön; vagy mindkettőnkön.) Az ifjonc aztán átvészelte az első infarktus közeli helyzetet a kapualji kukák között, majd megszokta, hogy ne pályázzon ösztöndíjakra, ne számítson díjakra, játszhat ellen-Diurnust vagy írhat szonettregényt; ezek amúgy is világi hívságok. Az ínyenc recepcióesztétika az ájult Esterházy-méltatások listáját ellentételezendő, máig féltő gonddal idézgeti ama balsikerű recenziót (azóta azért születtek már valódi kritikák is), a Nádas-replikát meg őrzi a fecsegő internet (ez az átka a gondos bibliográfiáknak). Az ember épp ezért megütődik az olyasmin, amikor fellapozza a Nádas-esszékötetet, és ott találja az ominózus művet kiherélve: gondos kezek kiirtották belőle a nevét, akárcsak az apropót, amiért született, nem is szólva a kádári alkotmányra való kínos hivatkozásokról. Az ismert fejlemények láttán aztán mégiscsak megenyhül a kolléga: noha némiképp tönkrevágták a pályáját, örüljünk, hogy az írók írnak – ez is csak afféle „javított kiadás”. A „grófi sarj” meg fogadja (tényleg) szívből jövő együttérzésemet: a grófság csupán cifra cafrang, a sarjak meg nem válogathatják meg, miféle mezőn sarjadnak.
*
A kedvtelve csurkázó, majd szathmárizó Grál-lovagok mostani csanádizása szerintem végképp összezavarja az amúgy sem tiszta pocsolyavizet. Ha volna médiaigazság, Keresztury Tibornak rendkívüli Pulitzer-díjat kellett volna kapnia a Magyar Narancs-beli Tar Sándor-interjúért. A ragyogó tehetségű, ám fondorlatosan beszervezett író portréjáért, akit együttesen tett tönkre a kádári államgépezet meg a „demokratikus” ellenzék. Aki Debrecenben nem kap segélyt, mert van egy garázsa. Akit az utolsó fityingjétől is megszabadított az élettársa. Akinek az öngyilkossága sem sikerült, miközben beszervezői megbecsült szakemberek, hajdani tönkretevői meg már megint kormányoznak. A mellébeszélés, köldöknéző moralizálás helyett miért nem tesszük fel újra meg újra a rendszerváltozás eredendő bűnét kitakaró alapkérdést? Ki szégyellje magát inkább: a jelentésíró vagy a jelentésolvasó?