Jogos atlanti remények a balti parton

Ha a rendkívüli izgalommal várt novemberi NATO-csúcs végül úgy dönt, hogy tagjai sorába hivatalosan is meghívja a balti államokat, a nyugati világ ismét törleszt történelmi adósságából a korábban magára hagyott Kelet-Európával szemben. A morális nézőponton túl azonban kétségbevonhatatlan az a tény, hogy Litvánia, Lettország és Észtország geostratégiai helyzetének értékét nem kisebbítik a manapság érvényesülő – főként Ázsiára mutató – nagypolitikai konjuktúrák sem.

A hidegháború idején a Balti-tenger térsége a NATO és a Varsói Szerződés szembenállásának egyik legforróbb pontja volt. A két katonai tábor mindent megtett az előny megszerzése érdekében, mivel a tét nem volt kevesebb, mint a központi (németországi) front északi szárnyának sorsa.
A hidegháborús helyzet és vele együtt a fenyegetések többsége azonban 1991-ben megszűnt, s a Szovjetunió felbomlásával az általa 1940-ben megszállt balti köztársaságok elnyerték függetlenségüket. A korábban haditengerészeti manőverek tucatjaitól hangos Balti-tenger hullámai ugyan mára elcsendesedtek, ám a néhány milliós apró balti közösségek félelmei, kiszolgáltatottságérzésük nem enyhült, s a legutóbbi idők orosz politikájában bekövetkezett változások sem segítettek ezeket levetkőzni. Az önvédelmi képességtől gyakorlatilag megfosztott, magára hagyott országok (a többi szovjet tagköztársaságtól eltérően a baltiak nem örököltek korszerű fegyvereket) gyakorlatilag pacifikált zónaként élték meg az elmúlt évtizedet, s megfigyelők szerint még az sem segíthetett, hogy a maguk útján járva figyelemre méltó átalakuláson mentek keresztül, ami a demokratikus reformokat, a piacgazdaság kiépítését illeti. A semleges Finnország és Svédország az EU részéről bizonyult e törekvés legfontosabb támogatójának, míg a három éve NATO-tag Lengyelország – amely hasonló történelmi reflexek nyomása alatt áll – mindent megtett, hogy a szövetség teljesítse morális kötelezettségét a baltiak felé. Varsó, stratégiai és a balti országok közelsége miatt taktikai szempontokat is figyelembe vesz, amikor minden erejével igyekszik az atlanti szövetség felé tolni Litvánia, Lettország és Észtország szekerét. Kár is lenne tagadni, hogy a lengyel vezérkar mindenre kész hadműveleti terveiben prioritást élvez Kalinyingrád „adott helyzetben történő” semlegesítése, amely elképzelhetetlen a balti köztársaságok területén, azok segítségével végrehajtandó manőverek nélkül. Nem csak gazdasági célszerűség vezeti az orosz beékelődést megkerülő, közvetlen lengyel–litván útvonalhálózat fejlesztését sem. Amikor pedig napvilágot láttak az orosz harcászati atomfegyverek kalinyingrádi telepítésével kapcsolatos – melyet Moszkvából azonnal cáfoltak – hírek, nem véletlenül rezzentek össze a térségbeliek.
A NATO-csatlakozásra váró köztársaságok gyakorlatilag felkészültek a számukra megnyugvást, elégtételt jelentő tagságra. Egyesül az, ami mindig is összetartozott – hangzik az utalás a nyugati kultúrkörhöz tartozásra. Katonai szempontból legfőbb értékük földrajzi helyzetük. A felkészülés jeleként – noha a haderők területvédelmi jellege történelmi hagyomány – a balti kormányok az új trendeknek megfelelően távoli békefenntartó missziókba is hajlandók alakulatokat küldeni. A tagsági feltételek teljesítésével sincs különösebb probléma: Észtország az egész kelet-európai integrációs folyamat egyik éltanulója, Litvánia és Lettország is ambiciózusan küzd. A legsúlyosabb probléma talán az orosz kisebbségek helyzete, mely a nemzetközi elvárásokat távolról sem teljesíti.
A baltiak számára a következő állomás Riga, a lett főváros lesz, ahol júliusban találkoznak a NATO-tagságra pályázó „vilniusi csoport” államfői. A vilniusiak közös akciótervben egyeztek meg, és kifejezték szolidaritásukat egymással, remélve, hogy az összetartás javítja esélyeiket a prágai meghívóra.