Kapituláció

Kovács Lászlónak még mindig nem szóltak: vége a kampánynak, megszületett a választási eredmény. Az MSZP elnöke pártja tegnapi kongresszusán ismét olyan beszédet mondott, amelynek nagyobb részét a távozó Fidesz-kormány ostorozása alkotta. Több oka lehet annak, ha egy kormányzásra készülő párt kommunikációjának fő elemét – hasonlóan a szövetséges sajtóhoz és a házi humoristák heti gyűlöletórájához – a korteshadjárat lezárása után is az ellenfél gyalázása jelenti. Vagy nincs érdemi mondanivalója a jövőről, vagy szeretné elterelni a számára kellemetlen tényekről a figyelmet. A jövőre vonatkozóan most is csak néhány, bizonytalan tartalmú szlogent hallhattunk („jóléti rendszerváltozás”, „szociáldemokrata program”, „megbékélés”), és fogadkozást a száznapos program végrehajtására. Utóbbi csak rajtuk múlik: az Orbán-kormány olyan állapotban adja át a gazdaságot, amelyben – persze némi költségvetési átcsoportosítás után – van lehetőség a tervezett intézkedések végrehajtására.
Igen kellemetlen tény viszont az MSZP vezetői számára, hogy a koalíciós tárgyalásokon gyakorlatilag kapituláltak az SZDSZ előtt. Bizonyára ebből (és az aggasztóan csekély kormányzati többségből) fakadt, hogy a kongresszus hangulatát nem a felszabadult öröm jellemezte. A tanácskozáson bebizonyosodott, hogy – mint azt lapunk megírta – a szabad demokraták az oktatási tárca irányítását szabták a koalíciókötés feltételéül. A belső és külső figyelmeztetések, a Horn-éra kellemetlen tapasztalatai ellenére a szocialisták engedtek a partner nyomásának. A pártvezetés lelkiismeret-furdalását tükrözte az a „garanciális” elemek beépítésére hivatkozó kínos magyarázkodás, amelyet az oktatásügy átengedésével kapcsolatban a kongresszuson megfigyelhettünk. A kapituláció tényén azonban mit sem változtattak a koalíciós társ iránti bizalmatlanságra utaló megjegyzések.
Az SZDSZ súlyát többszörösen meghaladó arányban jut posztokhoz a kormányban. A kisebbik koalíciós párté lesz az oktatási mellett az informatikai, a vízüggyel feldúsított környezetvédelmi és a százmilliárdok sorsáról rendelkező gazdasági tárca. Ezen felül politikai államtitkárt delegálhat a kancelláriába és az Igazságügyi Minisztériumba, melynek leendő vezetője egy nyilatkozatában egyértelművé tette, hogy nem sok köze van a szocialista párthoz. (Néha nem tudni, hol végződik az MSZP és hol kezdődik az SZDSZ.) Az 1994-es megállapodással ellentétben most nincs szó vétójogról, de erre nincs is szüksége az SZDSZ-nek, hiszen képviselőinek szavazata nélkül megbénul a Medgyessy-kormány. Ugyanakkor valószínűsíthető, hogy ősszel Demszky Gábor az egyesült baloldal támogatásával indulhat el újra a főpolgármesterségért, s azon sem lennék meglepve, ha a szabad demokraták már most bejelentették volna 2005-ben érvényesíthető igényüket a köztársasági elnök jelölésére.
Hiába a kongresszusi utóvédharc (lásd Nagy Sándor javaslatát egy „koordinációs tanács” létrehozásáról), a koalíciós alkut nem lehet győzelemként eladni az MSZP támogatóinak. Hiába beszélnek a pártvezetők a „szociáldemokrata program” győzelméről, a jövendő kormányra aligha aggatható rá a baloldali vagy a szociáldemokrata jelző. Egy posztkommunista gyökerű, a Nyugaton is egyre kritikusabban szemlélt neoliberális doktrínákon alapuló programot végrehajtó kabinet készül a hatalomba, s ezt nemcsak a magasan felülreprezentált SZDSZ, hanem a leendő kormányfő és pénzügyminiszter személye is garantálja.
Orbán Viktor legutóbb arról beszélt, hogy a választások után az aranyérmes helyett az egymással összefogó élelmes ezüstérmes és a szemfüles bronzérmes alakíthat kormányt. Pontosítsuk a hasonlatot: az ezüstérmes vállán felkapaszkodva a versenyben jócskán lemaradt bronzérmes áll diadalmasan a dobogó legmagasabb fokán.