Keresztúthoz ért a holland demokrácia

Amszterdami utcakép: üres tekintetű fiatalok marihuánaillatú felhőben ülnek a padon, túloldalt csókot vált egy férfipár, s pár kilométerre, kórházi párnák közt talán éppen újra ellátogat a kegyes halál. Miközben azonban a holland liberális demokrácia unalomig ismételgetett büszke „vívmányaira” merednek a csodálkozó tekintetek, a háttérben sokkal fontosabb események vannak kibontakozóban, árnyat vetve a „dolce vitára”.

Ha egy Föld körül keringő űrhajóról az éjszakába borult Európát kémlelnénk, ráérezhetnénk arra, hogy valójában mit is kell értenünk az öreg kontinens históriájának kulcsfogalmán, a differenciált fejlődésen. Centrum, szemiperiféria, periféria – sorolhatnánk a kategóriákat, amelyek mögött eltérő sorsú tájak és milliók állnak. S valóban, a képzeletbeli űrbéli megfigyelő egy felhőtlen éjszakán szabad szemmel is ki tudná választani a centrumhoz tartozó területeket, hiszen ott egymásba érnek a civilizációt jelző fénypontok. Európa egyik ilyen központja, legsűrűbben lakott területe (200–1000 fő/négyzetkilométer) Hollandia.
Bár az ország történelmi útja során nem kevés szerep jutott a külső tényezők szerencsés összejátszásának is, alighanem a társadalom struktúrája, alapvető építőegységeinek egymáshoz való viszonya, az egyén helyzete bizonyult a legfontosabbnak ebben a fejlődésben.
Ahogy a felemelkedés sikerének receptjében nem kevés szociális összetevő kapott helyet, úgy a mai Hollandia legfontosabb kérdéseit is a társadalom címszó alatt találjuk. A „Hogyan tovább?” jellegű viták most elsősorban akörül koncentrálódnak, hogy az országba áramló idegenekkel kapcsolatban milyen politika érvényesüljön. Hogyan lehet integrálni az eddig beérkezetteket, és mit lehet kezdeni (ha lehet egyáltalán) a jövőben érkezőkkel? Bár a probléma nem új keletű, úgy tűnik, idáig nem foglalkoztatta a közéletet a maga fajsúlyát megillető módon.
Ebbe a naivitással, jóhiszeműséggel vegyes unalomba robbant bele Pim Fortuyn radikális hangja, aki sokak megrökönyödésére azzal a mondandóval állt elő, hogy ezen a vágányon továbbhaladva a büszke holland liberális tradíciók bizony veszélybe kerülnek. A civilizációk konfliktusának huntingtoni elvét látszólag magáénak érző politikus gondolata nem véletlenül szúrta szíven a holland társadalmat és a politikai establishmentet, hiszen nem kevesebbet állított, minthogy bevándorlókkal szembeni toleranciája és velük kapcsolatos stratégiai koncepció hiánya idővel vissza fog ütni.
Fortuyn kérdésfelvetésére válaszul azon nyomban megkapta a „szélsőjobboldali populista” bélyeget, ám ez nem őt, hanem bírálóinak szűklátókörűségét minősítette. S hogy miért? A válasz egyéniségében, múltjában rejlik, amelyek a klisézést cáfolva teljes mértékben beleilleszkednek a holland liberális társadalom kereteibe, nemhogy kilógnának onnan. A kopasz, extravagáns eleganciájú személyiség ugyanis nyíltan homoszexuális volt, kiállt a liberális drogpolitika és az eutanázia – azaz a holland liberális társadalom cégéreként ismert „értékek” – mellett. A már befogadottakat nem akarta kitoloncolni, munkatársai, személyes barátai között is voltak idegenek, feketék. Elvárta tőlük a beilleszkedést, a holland nyelvtudást, a bevándorolni akarók előtt pedig még úgy is hajlandó lett volna lezárni a sorompót, hogy ezáltal összeütközésbe kerül az EU-val. Életútja, műveltsége olyan messze esett a klasszikus szélsőjobb politikus népi-plebejus gyökereitől, érzelmi érvelésétől, mint Antwerpen a Holland-Antilláktól.
Nem kevés okunk van hát feltételezni, hogy a hollandok által csak „Pim profeszszornak” nevezett politikus teljesen más úton jutott el a bevándorlóstop követeléséhez, mint azok az európai szélsőjobb szereplők, akikkel a „független” médiacsoportok nagyvonalúan egy kalap alá vették – nyilvánvalóan saját politikai üzeneteik alátámasztása érdekében. A holland népsűrűséget figyelembe véve mellesleg racionálisnak tűnő megközelítését talán épp ezért támadták oly vehemensen azok, akik hosszú évekig nem akartak foglalkozni a problémával, talán remélve, hogy azok a liberális, toleráns társadalomban majd megoldódnak maguktól.
A Fortuyn által meglepett, szociáldemokratákból (PVdA), liberálisokból (VVD), kereszténydemokratákból (CDA) és egy kisebb balos pártból, a D66-ból álló politikai elit ellaposodott, érdemben mozdulatlan politizálása látványosan ellentétben áll a holland társadalomban végbemenő, sosem látott folyamatokkal. Hollandia lakosságának ugyanis immár 10 százaléka bevándorló, a nagyvárosokban az arány eléri az egyharmadot. A negyedszázad múltán prognosztizált ötven százalékkal kapcsolatban pedig (amelyet alátámaszt az őslakosság gyorsuló ütemű elöregedése is) aggodalomra adhat okot, hogy a börtönök felét már most bevándorlókból lett bűnözők töltik meg. „Pim professzor” ez irányú figyelmeztetését a rotterdami helyi választásokon résztvevők 35 százaléka vette komolyan, s május 15-én a parlamenti helyekért folytatott küzdelemben is áll a zászló mozgalmának.
A sors fintora, hogy Pim Fortuyn már nem tudja lemérni gondolatainak országos népszerűségét, s nem vehet részt az általa létfontosságúnak ítélt változtatásokban. A hírek szerint a szélsőbalos merénylő által hétfőn agyonlőtt különc politikusnak ez a személyes tragédiája. Kérdés, hogy az áldozata nyomán felrázott társadalomnak, politikumnak lesz-e ereje, szándéka és lehetősége, hogy végre megvizsgálja és kezelje az eddig kezeletlen, rövidesen viszont kritikussá fajuló problémáját. Meg akar-e maradni Hollandiának azzal együtt, amit elért, s ami még egy űrbéli szemlélőnek is nyilvánvaló.