KÖNYVESHÁZ

Szivar és kakaó
Thomas Mann naplói
Tóth Erzsébet
Miért ír valaki naplót? Talán hogy a könyörtelenül múló idővel, a lopakodó megsemmisüléssel hadakozzon? Talán mert olyasmit él át, amit semmi más – élőszó, írásmű – nem tud átadni, megközelíteni, mégis rögzíteni kell? Hogy aztán évek múlva szembesülve a régi napok filmjével, az akkori személyiséggel a naplóíró maga kényszerüljön megsemmisíteni a régi én nyomait, kínos és bevallhatatlan tetteit? Thomas Mann kilószám rakja tűzre régi naplóit, aztán sétálni megy unokájával a Sunset Boulevard-ra. Nehezen képzelem el a jelenetet, pedig bizonyára megtörtént, hiszen az író naplójában található a bejegyzés, a naplóban, amelyet nem semmisített meg.
Ahány ember, annyi napló. Witold Gombrowicz és Márai Sándor – hogy csupán két nagy emigráns írót említsek – naplói szerves részét képezik életművüknek, a naplóforma irodalmi műfajjá vált kezük alatt. A német klasszikus naplója viszont csupán mellékterméke egy óriási írói és irodalmi „üzem”-nek, melyben a nagy művek elkészültek. A hatalmas anyagból – több mint ötezer oldal – most az író életének utolsó tíz évéből származó naplókat olvashatjuk 1940-től 1955-ig.
Mindennapos gyorsjelentések tudósítanak szellem és test kondíciójáról, lábápolás, fogfájás vagy a gyomorbántalmak ugyanúgy könyveltetnek, mint a végeláthatatlan vendégsereg, családi zűrök és tragédiák, érzelmi élet és a készülő művek gondjai. Mindennapos önértékelés és világértelmezés. Rádióüzenetek a háborús Európába, ugyanakkor az amerikai létforma furcsaságai és kemény kritikája mind-mind olvashatók a naplókban: „Igen gazdagok vagyunk, és sok adót kell fizetnünk… Életem ünnepélyes fölbomlásának aggasztó érzése… A már jó ideje gyűlöletes dollárdiktatúra. Egyre viszolyogtatóbb amerikai útlevéllel utazni… Lehetetlen, hogy a nép semmi szégyent ne érezzen.” (A német népről van szó.) Egy író a világ kirakatában, és hálóköntösben, kiszolgáltatva saját testének.
Egy írói műhely adminisztrációja – ma úgy mondanánk: menedzselése –, őrületes társasági élet és levelezés, miközben alig múlik el nap írás – igazi írás! – nélkül. Alig múlik el nap homár és pezsgő nélkül. Séta és szivar, este kakaó. Egészen az utolsó rövid betegségig, az utolsó napon etetett verebekig.
„Nehéz, de vinni kell.” Thomas Mann egyike volt az utolsóknak, aki íróként még hihette, hogy szava számít valamit a politika hatalmasainak, igazi felelős értelmiségiként létezhetett, e létforma minden felemelő és lehúzó velejárójával.
Felszínen a mintaszerű polgári család, hat gyerek, feleség, unokák, a mélyben pedig fölvillan az életen át tartó küszködés a homoszexuális késztetésekkel és képzelgésekkel. Tanúi lehetünk az író utolsó fellángolásának egy pincérfiú iránt, az érzékek gyötrésének és csillapításának. Az effélék egyébként nem lehettek túl gyakoriak, egy bekezdés szerint az utolsó előtti huszonöt éve volt. De azokat a naplókat Thomas Mann megsemmisítette.
Talán az az igazi napló, amelyet csak írója olvas, azután elégeti. Nekünk pedig, kései olvasóknak marad a Halál Velencében vagy bármi más az életműből.
(Thomas Mann naplói, 1940–1955. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002. Ára: 2800 forint)

Egy európai orosz
Bergyajev és az önéletírás mint filozófiai feladat
Stier Gábor
Nem szokványos önéletrajzot vehet most kezébe az olvasó. Bergyajev műve nem napló, nem önvallomás, és nem is emlékirat. A szerző nem egyszerűen megörökíti a múltat, s nem tesz nyilvános beismeréseket sem. Saját meghatározása szerint filozófiai önéletírással, a lélek és az öntudat történetével állunk szemben. A múltra való emlékezés ugyanis – vallja Bergyajev – sohasem lehet passzív, nem lehet pontos felidézés, hiszen ez mindig gyanakvást kelt önmaga iránt. Az emlékezés aktív, van benne valami alkotó, átváltoztató elem, ebből fakad pontatlansága, megbízhatatlansága. Az élet történései és a róluk írt könyv között a megismerés aktusa áll, amely Bergyajevet jobban érdekli. Az önéletírás e műben tehát maga a megoldandó filozófiai probléma, egy szellemi út története. A világos, egyszerű stílusban megírt mű egyben korrajz is, megrázkódtatásokkal, forradalmakkal, háborúkkal terhes időszak minősítése a „hívő szabadgondolkodó” szempontjából.
Nyikolaj Bergyajev (1874–1948) a századvégen induló „orosz szellemi reneszánsz” nemzedékének talán legnagyobb hatású bölcselője. Az európai műveltségű irodalmár és publicista, a klasszikus német idealizmuson iskolázott filozófus üdvözölte az 1917-es februári forradalmat, az „eksztatikus” orosz lélek és a tolsztojánus egalitarizmus egymásra találásában azonban katasztrófát sejt. November után az új hatalom szellemi ellenfeleként aktív közírói, közéleti tevékenységet folytat. Noha munkássága nélkülöz mindenfajta közvetlen politikai ambíciót, 1922-ben más írók és tudósok társaságában kiutasítják Szovjet-Oroszországból. Ezután két évig Berlinben, majd haláláig Párizsban él. Itt az egzisztencializmussal rokon perszonalista filozófia világszerte ismert alakjává válik, „európai oroszként” benső kapcsolatot próbál teremteni az orosz vallási eszme és az első világháború után kibontakozó nyugati keresztény megújulás között. A magyarul most kiadott, 1940-ben írt önéletrajza halála után egy évvel jelent meg.
Bergyajev egyaránt átélte Oroszország és a Nyugat krízisét. A kommunizmuson elsősorban a szellemi szabadság elvét kéri számon, amely számára alapvető, abszolút, és amelyről véleménye szerint a világ semmilyen javáért sem szabad lemondani. Mint írja, kész lett volna a kommunizmust mint gazdasági és politikai szerveződést társadalmi szinten elfogadni, szellemileg azonban sosem. Az ugyanis, ahogyan az orosz forradalomban megnyilvánult, tagadta a szabadságot, a személyiséget és a szellemet. Bergyajev szerint ebben, s nem társadalmi rendszerében nyilvánult meg démonisága. Szarkasztikusan megjegyzi, nem kellett volna őt Nyugat-Európába száműzni, hogy megértse a kapitalista világ igazságtalanságát. Lázadó természete bírálja a Nyugatot is, de egyes emigráns körök vádjai ellenére a Kreml reményeit itt sem váltja be. „Szülőhazám és az egész világ szempontjából is katasztrofális korban kellett élnem. Szemem láttára egész világok omlottak össze, és támadtak újak. Láttam emberek átalakulását, alkalmazkodását, s ami a legnehezebb volt, árulását. Azokból a megpróbáltatásokból, amelyeket át kellett élnem, azt a hitet nyertem, hogy egy Fensőbb Erő őrzött meg, és nem engedett elpusztulni” – összegzi életútját.
(Nyikolaj Bergyajev: Önmegismerés. Európa Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 2500 forint)

A szellem válaszútjai
Az újkantianizmustól az egzisztencializmusig
F. Z.
Bartók György műveiben az utóbbi százötven év filozófiai eseményei szinte maradéktalanul megtalálhatók vagy legalább nyomokban fellelhetők. Némelyik közvetlenül, a két legjelentősebb kirekesztő ideológia-filozófia azonban csak indirekt módon: visszautasítás, elhatárolódás, cáfolat formájában. Érdemes alaposan szemügyre venni azt a szellemi attitűdöt, amelyik sem a kommunizmussal, sem a fasizmussal nem keresett közös pontokat; nem mintha ez olyanynyira egyedülálló volna, hanem mert mindazok, akik különböző okokból bár, de a diktatúrák szellemi vonzáskörébe kerültek, mind a mai napig előszeretettel láttatják úgy a forrongó huszadik századot – illetve gondolkodástörténetét –, mint amelyben szükségszerű volt fasisztává, de inkább kommunistává válni. Vagy legalább rokonszenvezni a „tiszta, következetes” rendszerrel, amely hovatovább kezd úgy megjelenni a pályamódosítást végrehajtott egykori marxisták visszaemlékezései alapján, mint a szabadság hajdani záloga.
A kolozsvári református püspök 1882-ben született fia, ifj. málnási Bartók György számára a szabadság egészen mást jelentett. Nagyenyed és Kolozsvár iskolái után Lipcsében, Heidelbergben és Berlinben tanult, majd hazatért, és amíg csak lehetséges volt, maga is tanított. És bár nemzedékek egész sora volt tanítványa, mégsem nevezhetjük iskolateremtő egyéniségnek. A nagyenyedi Bethlen-kollégium után a kolozsvári teológián tanított, majd az egyetemen; követte az áttelepülő intézményt Szegedre, itt 1939–1940-ben rektor is volt. A második bécsi döntés után visszatért Kolozsvárra, majd 1944-től Budapesten tanított. Tudományos munkásságát az MTA 1927-től levelező, 1945-től rendes tagsággal ismerte el. Hatvanhét évesen azonban nyugdíjazták, és még a fordulat éve előtt akadémiai tagságát tanácskozó tagi státussá minősítették vissza. Élete hátralevő huszonegy évét visszavonultan töltötte. 1989-ben rehabilitálták.
Bartók György nem rendszeralkotó, hanem reflektáló filozófus volt. Nem csak korának szalonképes gondolkodási irányzatait ismerte, és ismertette műveiben; egyik legnagyobb hatású, 1940-ben megjelent esszéjében, a Faj. Nép. Nemzetben leleplezi a fajelmélet tarthatatlanságát is. „Itt az emberi lét forog kockán, és az emberi szellem jutott válaszútra – írta. – Minden, amit látunk és tapasztalunk a népek életében, csak ennek a krízisnek a kifejezője és külső síkban való jelentkezése. Aki ezekben a külső jelentkezésekben keresi a lényeget, az természetesen csak helyi bajokat és helyi elégedetlenségeket lát, amelyet alkalmas helyi eszközökkel meg is lehet gyógyítani. Ez az álláspont azonban a korlátolt néző és a világnézeti paripákon lovagoló hirtelen-államférfiak álláspontja.” Gondolatainak igazsága a globalizáció korában éppúgy igaz és elgondolkodtató, mint amikor egy világháború tragédiája rántotta a föld népeit mélypontra.
(Bartók György: Szellem és rendszer. Ister Könyvkiadó, Budapest, 2001. Ára: 1800 forint)

Emlékséták egy régi kertben
Végh Attila esszéi a süllyedésről
Barna T. Attila
Végh Attila az ógörög filozófia, az időtlen zengésű ógörög nyelv szerelmese. A fiatal költőnek eddig két verseskötete, valamint filmkritikáinak gyűjteménye látott napvilágot. A mind szélesebb körben ismert, fiatal írókat tömörítő Immun irodalmi csoport alapító tagja. A süllyedés metafizikája című új könyve folyóiratokban, heti- és napilapok hasábjain publikált esszéit foglalja magában. Platón, Hérakleitosz, Anaximandrosz tanulmányozása a költő számára emlékséta egy régi kertben: ez a liget az emberiség őstudásának paradicsoma Hellász ege alatt. Ide hív bennünket Végh Attila, esszéit Héraklész oszlopaihoz hasonlítva, amelyeken túl – a legenda szerint – Atlantisz szigete várta a hajóst. „Titkos oszlopok. Nem tudni, mit tartanak, a tetejük ködbe vész” – írja róluk.
Miről szólnak ezek az írások? A magányról, Óbuda haláláról, egy csángó faluról, a megmérgezett Tiszáról, a multikultúra „áldásairól”, és arról, hogy merjünk a gyerekek szemébe nézni. Az Ortega által ábrázolt tömegemberről, aki nem állítja magát feladatok elé, fél a létezés kihívásaitól, vagy nem is tud azokról, mivel „léte extenzív, lusta”. Olvashatunk a süllyedésről, ami itt nem a szó fizikai értelmében értendő. Ez a süllyedés nem körülöttünk történik. Bennünk. A süllyedés: mi vagyunk.
(Végh Attila: A süllyedés metafizikája. Kairosz Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 1200 forint)

A Helikon Könyvesház sikerlistája
Ismeretterjesztő
1. Klösz György: Fényképek – Photographs – Polgart Kiadó 9 900 Ft
2. Klösz György: Monográfia, 1844–1913 – Polgart Kiadó 6 900 Ft
3. Budapest the Pearl of the Danube
The Hungarian Capital between the Two World Wars – Helikon Kiadó 10 500 Ft
4. Sabján Tibor: A búbos kemence – Terc Kiadó 1 500 Ft
5. Varga Vera: Az üveg jelentése – Helikon Kiadó 6 900 Ft
6. Koós Judit: Finlandia – Helikon Kiadó 6 950 Ft
7. Keys, David: Katasztrófa. Hogyan változtatta meg egyetlen természeti csapás
a világtörténelmet? – Vince Kiadó 2 995 Ft
8. Diamond, Jared: A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása – Typotex Kiadó 3 800 Ft
Szépirodalom
1. Szentkuthy Miklós: Barokk Róbert – Magvető Kiadó 2 290 Ft
2. Jong, Erica: Rettegés a repüléstől – Tericum Kiadó 2 370 Ft