Nem bánt kesztyűs kézzel a középkori jog a megtévedtekkel. Mai szemmel nézve igencsak kegyetlen volt. A börtön a jelzett korban olyan kiváltságos hely volt, amit csak fontos embereknek, politikai foglyoknak, az uralkodó renitens rokonainak és más jómódú ellenfelek számára tartottak fenn, akik idővel „jobb útra térhettek”, vagy akiktől váltságdíjat remélhetett a hatalom. A közrendűeket azonnal elítélték és az ítéletet habozás nélkül végrehajtották. Se szeri, se száma nem volt a kalodába zárásoknak, „kiseprűzéseknek”, de nagyobb bűnök esetén a csonkításoknak és a pallos általi kivégzéseknek sem.
Ugyanakkor, bármilyen hihetetlen, az ítélkezés nem mellőzte a komikus elemeket sem. Persze csak kisebb jelentőségű ügyek, tyúkperek és alkalmi perpatvarok esetében. Akit például rajtakaptak, hogy nem éppen friss árut kínált a piacon, habozás nélkül egy hatalmas fémkalitkába zárták és megmártogatták a Dunában. A publikum jót mulathatott a kárvallotton, ő pedig legközelebb meggondolta, hogy mit tesz ki a pultjára.
A mulatságos „ítéletek” legszínesebbikét a vásári kofaperek esetén rótta ki a bölcs (és bolondos kedvű) vásárbíró, és hajtatta végre a szolgálatában álló darabontokkal. Ha ugyanis két kofa hajbakapott – ami nem lehetett ritkaság –, és veszekedésük túlharsogta az igricek gajdolását, a cigánylányok harsány táncát, a bábtáncoltató meg a csörgősipkás kikiáltó rikácsolását is, azonnal nyakon csípték őket és a vásárbíró a jogkönyvből rájuk olvasta a szentenciát. Eszerint: „Az, aki a perpatvart kezdte, hatalmas, előre kikészített követ vesz a hátára. Akit meg megsértett, az a kofa mögé lép egy hegyes végű bottal. Megindulnak a Városházánál, s ballagnak le a Szent György templomáig. A sértett a szúrós végű bottal hátulról döföli a követ cipelő asszonyság hátsó fertályát…” – idézi a vásári vigalmakról szólva Zolnay László.
A követ nyilván valami zsákban vethették a pergő nyelvű kofa hátára. Csak azt nem értem, hogyan döntötte el a mókás kedvű vásárbíró, „ki kezdte a perpatvart”. Hiszen a kofák veszekedése is rendre úgy kezdődik, hogy a másik visszaszól.
Ám a kofapernek az elmondottakkal még korántsem volt vége. „Ha a sértett, a botos asszony menet közben egyszer is elneveti magát, az ő hátára tétessék a kő…” – folytatódik a jogkönyv bolondos paragrafusa. Bárki elképzelheti, milyen látványosság lehetett ez a kerge menet, amely sokszor – állandó szerepcserékkel – fél napig is eltartott. Gyanítható, hogy a két kofának jó reklám is lehetett ez a föl-le masírozás a városban, hiszen a kőcipelés meg a botos szurkapiszka végeztével nyilván elkapkodták a portékájukat…
Estére aztán, amikor az árusok már összepakolták a tengernyi vég vásznat, halat-vadat, gyümölcsöt és zöldséget, a sikátorok mélyén pedig fellobogott a fáklyák fénye, más mulatságokat kínált a vásár népének Buda meg a Víziváros. A kocsmákban zenebona szólt, forgott a pörgettyű, a golyó meg a csontkocka. Ki-ki szerencsét próbálhatott, tiltotta bár az egyházi (meg a világi) regula, de – ahogy a feljegyzésekből kiderül – még a papok is meg-megtévedtek.
A kockavetés mellett népszerű játék volt a sakk rokona, az ostábla, de a kártya is. Utóbbi szép, fába metszett képek díszítette lapjain felvonult a középkor minden előkelősége. Ismerték és gyakorolták a malomjátékot. A népszerű pörgettyűzést maga a mulatságszerető Zsigmond király is nagy kedvvel űzte. A szerencsejátékokat amúgy zsetonokkal művelték. Csak a játék végén jött el „az igazság pillanata”, amikor a vesztesnek fizetnie kellett.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
