Lekenyerezett milliók

Sokszor leírták már, hogy végül is a trianoni ország magyarsága valójában Kádár népe, vagyis ne reméljen itt senki mély és átfogó változást, hiszen a kacsingatós féldiktátor a maga szegényes, de kiszámíthatóan biztonságos „életszínvonal-politikájával” örökre lekenyerezett milliókat. S ezt látszott alátámasztani sok minden. Az 1957-es májusi „seregszemle”, amely a bitófák árnyékában itta az ingyenes langyos sört és ette az ízletes virslit, az 1994-es „földindulás”, s nem kevesen gondolják azt, hogy ezt igazolja a 2002-es választások eredménye is.
Nos, az így „elemzőknek” nincs igazuk. 2002-ben végre tisztán lehet látni, hogy hol van és milyen nagy, kikből áll Kádár valódi népe, amellyel szemben már imponáló erőt és egységet mutat az öntudatos magyarság. Hol sűrűsödik tehát Kádár népe? Nem ott és úgy, ahogy sokan a nálunk még ma is oly eleven vulgármaterializmus alapján gondolják. Hiszen akkor a koldusszegény keleti-északkeleti magyar végeken vöröslenie kellene a térképnek, ám a valóságban ott csak egyes pirosló pöttyök vannak. Ott azonban már igazuk kezd lenni a marxizmusban fogant magyarázatoknak, ahol a kommunizmus sokszoros csődöt mutató iparos régiói, bezárt bányái s egykori első kolhozai sorjáztak. Ott vörösödik az ország, de ők is a „tudományt” cáfolják: nem a mostani létük, hanem emlékező, nosztalgiázó tudatuk alapján (mivelhogy nekik tényleg a kádári kor volt a legjobb, azóta jó, ha stagnál az élet) szavaztak a milliomosok pártjára, akiknek ígéretei ugyanúgy könnyű földi paradicsomot vizionáltattak velük, mint egykor, amikor az aranytojást tojó tyúkot tenyésztve söpörték a padlásokat. A Dunántúl két bányászati-ipari megyéjében is máig meghatározó a polgárt inkább megvetendő, burzsoának ismerő, gyakorlatilag persze a mai „osztályellenessége” által vezetett Kádár-nép.
Most azonban kiderült valami mélyebb kádári gyökerezés is, amelyet persze sokan és sokszor kifejezetten szerencsétlen módon és túl általánosítóan felvetettek már a XX. századi magyar történelem során. Kiderült ugyanis, hogy a Kádár-nép igazi, nagy hazája (Buda)pest, amelynek kétarcú, egyszerre fényes és problematikus, rövid története Magyarországot már néhányszor meghatározta. (Buda)pest most ismét a „nemzetköziség” mediatizált „modernségét” választotta, amelyben a döntő szerepet játszó proletár és félproletár tömegeknek a neoliberális korlátlan szabadpiac persze csak fiktív esélyeket kínál. Magyarán: elégedetlen munkástömegek azt a politikát segítették győzelemre, amely az állam minimalizálásával lényegében felszámolja a piacon gyenge pozíciókkal bíró csoportok védelmét.
Fokozottan igaz ez az inaktív nyugdíjasokra. E jórészt egykori nagyipari munkástömeg fiatalkorának és a többi munkásréteggel szembeni, igen előnyös helyzetének visszahozhatatlan világát választotta (vagy legalábbis azt, hogy adjanak neki, mert szüksége lenne rá, s ez a kormány neki adott eleget), tökéletesen elfeledve azt, hogy mai nyomorúságos helyzetét, több mint egy évtizedes reménytelenségeit azoknak köszönheti, akikre ma is szavazott (alacsonyan induló 1989-es járandóságok). A szocialistákra szavazó nyugdíjasok zöme úgy vélhette: nem ő „kap” akkor, ha gyermekei, unokái nemzedékének nőnek az esélyei, kedvezményei. Tudat alatt valószínűleg frusztrálhatta őket a polgár kifejezés is.
Kádár népének a fővárosban koncentrálódása azonban még mást is jelent: azt, hogy a fővárosnak egykor mind pozitív, mind negatív értelemben kapitalista, majd szocialista „gyarmatosító” szerepe volt. Sok hasznot húztak a főváros lakosai abból, hogy ők nem a nehéz sorsú agrárvilág részei, hanem annak – tudatosan fejlesztett, vidéki pénzekből is finanszírozott – kirakata voltak. Jól jellemzi a budapesti ipari-kereskedelmi világ korai munkavállalóinak szellemét az, hogy már a nagyvárosi kezdetektől fogva fő ellenségnek nem a jórészt nemzetközi tőkét is jelentő, saját városi „burzsoáziát” tekintették, hanem a vidéki nagybirtokosokat/arisztokráciát/dzsentrit.
Ez a szellem különösen is áthatotta a pesti kispolgárság egy részét s még inkább intellektualizálódó fiainak gondolkodását. Ők már egy olyan elitizmust képviseltek tudatosan, amely legitimációját kívülről, egy általuk értelmezett Európából, s nem a magyar múltból és a magyar kultúrából vette. A főváros az ő szemükben olyan „modernizációs” vezető, amelynek engedelmeskedni kell. A kommunista modernizációs hatalomban aztán úgy bontakozott ki a korábban már említett gyarmatosító szerep, hogy Budapest tényleg haszonélvező vízfej lett, ahol még az ottani szegények is előnyöket kaptak a vidékkel szemben.
Ez a „modernizációs” gyarmatosítás aztán szétterült az országban, s mindenhol hatékonyan toborozta csicskás hadait, emelt fel bizonyos csoportokat (bányászok, nehézipariak), míg az „átlag” szegénység „emelkedését” drágán fizette meg azzal, hogy helyzetét befagyasztották. Ők nem tudtak őszintén Kádár népévé lenni, hiszen az egyre halványuló Horthy-szegénység emlékét az idő nem fordította a kornak megfelelő gazdaságba. Ez a világ 2002-ben nem is állt a neoliberalizált posztkommunisták mellé, hiszen a múlt csak a szegénység stagnálását ígérhette – eszmények nélkül.
Ez utóbbi két szó fontos választóvonal ma hazánkban. Kádár népe nem állhatta az eszményeket, noha létét folyamatosan sulykolt kvázi eszmék keresztezték. Kádár népe élvezni, szórakozni (kabarézni) akart, közösködni a „sztárokkal” (lásd Lagzi Lajcsit s a többieket). Kádár népét már Kádárnak/Aczélnak sikerült hatékonyan „mediatizálni”, rákapcsolni egy olyan virtuális világra, amely kvázi kozmopolita egyidejűséget ígér mindenkinek, a valóságban azonban mindenki úgy boldogul, ahogy tud. A pesti nép már ettől is különbnek, sőt többnek érezte magát, hiszen hite szerint modern volt, s arról beszélhetett s ítélhetett, mint a nagyok világában, Washingtonban s Párizsban stb. E kispolgár (micsoda kabaréüzlet!) állandóan röhögött az országon és a népen, ahol és akik között élt, s „szabad” röhögésével ismét különbnek érezte magát. Ez a világ szomorú zárvánnyá lett, nem tud hinni, csak tiltakozni.
Igen, Kádárnak még mindig van népe Magyarországon, még mindig nem fogytak el, s e nép most biankó csekkekre szavazva újra kapni akar. De a szabadpiacivá lett Kádár-káderek legfeljebb alamizsnálkodni fognak. Egyébként kulturális maradhat mindenki, az „elit”, a „világpolgár”, a „rasszistáktól félő”, antiszemitázó haladó erő – pénz azonban nincs, piac van, és befektetői érdekek vannak, hiszen Magyarország többet érdemel. Magyarország pedig azokat jelenti, akiknek tétjeik vannak. Irányadó lehet a Kádár-népnek az embléma-szocialista miniszterelnök büszke kijelentése arról, hogy ő az első olyan magyar miniszterelnök, aki pénzügyileg független. Bizony, Kádár népe (akinek volt füle a hallásra) hallhatta volna.