Levelek Pestről és Budáról

Gladys Zoltán (Budapest): Érdeklődéssel olvastam lapjuk április 16-i számában a Duna moziról szóló írást, amelyből kiderült, hogy a Budapest Film Rt. a mozi felújítását tervezi a közeljövőben. A tervek szerint „art moziként kívánják üzemeltetni a Dunát, melynek a korábbinál valamivel kisebb lesz a nézőtere”. Az utóbbi évek mozibezárási hulláma után természetesen örvendetes, ha az idén hatvanöt éves, egykori Lloydot újra megnyitják. Félő azonban, hogy ez a felújítás a még meglévő (belső)építészeti értékek elvesztésével, feláldozásával fog járni, ahogyan az többek között a Corvin és a Művész mozi esetében is történt. Régi mozi felújítása és korszerűsítése tárgyában inkább az Uránia példáját ajánlanám a Budapest Film figyelmébe, azzal a különbséggel, hogy a Duna tudtommal sajnos nem műemlék.
*
Schramkóné Haranghy Judit (Budapest): A Pest-Buda 2002. március 27-én megjelent, Iparművészképzés Pesten című cikkéhez kívánok hozzászólni, illetve azt kiegészíteni. Az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola az 1896/97-es tanévet saját, az Iparművészeti Múzeum és Iskola közös épületében kezdhette meg az Üllői út, a Rákos utca (ma Hőgyes Endre utca) és a Kinizsi utca által határolt területen. A ma is fennálló épülettömb Lechner Ödön és Pártos Gyula tervei alapján épült fel, és megnyitása az 1896-os millennium egyik jelentős eseménye volt. A továbbiakban itt folyó iparművészképzés magas szintű és eredményes voltát bizonyította, hogy 1900-ban a párizsi világkiállításon aranyérmet nyert az iskola a növendékmunkákból kiállított, kiváló gyűjteményért. Az évek folyamán a tanmenet fokozatosan fejlődött a következő szakosztályokon, a különböző művészeti ágakban: építő iparművészet, díszítő festészet, díszítő szobrászat, grafika, keramika, ötvösség, ékszerészet, zománcozás, textilművesség. Így a két világháború között az Iparművészeti Iskola művészeti és módszertani rendszerével rangos helyet foglalt el. Pontos ismeretanyagot közöl erről az Országos Magyar Iparművészeti Iskola 1880–1930-as évkönyve. Számos neves iparművész került ki falai közül, akik alkotásaikkal bizonyítottak.
*
Harmati Katalin (Budapest): Szívesen és várakozással olvasom Végh Alpár Sándornak a Magyar Nemzetben megjelenő írásait. Kérem, engedjék meg, hogy a Bélyegmúzeumot bemutató cikkhez hozzászóljak. Azt írja: „a bélyegesekre kéne bízni a világpolitikát”. Erre azt felelem: Isten őrizzen! Hogy miért? Több ténnyel is alátámaszthatom állításomat, de most csupán egy-két érvet említek. A Bélyegmúzeum állományának javát, alapját a Popovits Mirkó-féle világhírű gyűjtemény képezte, amelyet nem is oly régen – a rendszerváltozás előtt néhány évvel – megdézsmáltak. Amikor a szálak felelős politikusokhoz vezettek, a vizsgálat lezárult. A „megszállott” gyűjtők szenvedélyesen harcoltak a történelem átírásáért, hogy az osztrák–magyar közös kiadású, 1867-es bélyeget kiáltsák ki az első, önálló magyar bélyegnek, ezzel komoly anyagi előnyhöz kerülve. A sok hányattatáson, menekítésen, elrejtésen átszenvedett, igen gazdag, értékes törzsanyagot többször is értékesíteni akarták. Elsőnek Rákosi Mátyás szociális népbiztos a kommün alatt, majd ez megismétlődött a második világháború után, és így tovább… Tovább nem sorolom érveimet, amelyeket levéltári dokumentumok bizonyítanak. Isten óvja bármely országot, de legkivált hazánkat, hogy a bélyegesekre bízzák a világpolitikát.
*
Kántor József (Budapest): Nagy figyelemmel és érdeklődéssel olvasom ezt a mellékletet, amelynek megjelenése telitalálat. Éppen ezért nem engedhető meg a pontatlanság, sőt a pongyolaság. A melléklet 2002. február 18-i számában az Egykor igazi ékszerdoboz volt az Orczy-kert című, Osgyán Edina által írt – egyébként élvezetes – cikk utolsó bekezdése, miszerint a kert további pusztulása ellen „még Petz Ármin sem tudott semmit sem tenni”, nem felel meg a valóságnak! Továbbá az sem, hogy a park a Katonai Akadémia gyakorlóterületévé vált. Itt 1872 és 1944 között a Ludovika Akadémia működött, és – az 1919-es proletárdiktatúra megszakításával – csodálatos park volt a Pollack Mihály által tervezett épület mögött. A parkot mintaszerűen karbantartották, sétányok, virágok, az Orczy bárók által ültetett fák együttese valóságos botanikai kertet alkotott. Dámák sétáltak a nagy kertben, a csónakázótó körül. A gondosan ápolt nagy rét a pihenés és a tisztavatás színtere volt. Legalább tizennyolc szobor, emlékoszlop emlékeztetett a régi hősökre, emlékezetes eseményekre, példaképekre (Szent György, Szent László), virágurnák, kőkeresztek tették változatossá ezt a parkot, kiegészítve sportpályákkal, csónakházzal és természetesen a tiszti kiképzéshez nélkülözhetetlen fedett és nyitott lovardákkal. A szó jelenlegi értelmében sohasem volt gyakorlótér! Lezüllése, szétrombolása 1946 után kezdődött, és sajnos még a mai napig is tart. Ezt mint volt bentlakó, tanúsíthatom.