Magas hegy tetején régi Buda vára

Petőfi Sándor 1848-ban írta baljós hangulatot sugalló Vérmező című versét. A romantikus életérzésnek megfelelően szemben áll egymással költeményében a dicső múlt és a komor jelen, a régi fényesség meg a dicsőség, illetve a kopár pillanat, melyben az ódon idők és a közelebbi múlt tétova árnyai imbolyognak.
„Magas hegy tetején régi Buda vára, / Merőn állva néz a ballagó Dunára, / Talán azért néz, hogy leszédüljön végre, / És a mélybe essék, a víz fenekére. / Jobb is lenne már ő neki ott a mélyben, / Sok gyászdolgot látott, megirtózott tőle, / Azért várja, várja, hogy már mikor dől le?” Hogy mi is az a sok „gyászdolog”, amit a folyam felett merengő és a víztükörre alánéző vár látott? Nos: „Látta gonosz Zsigmond király idejében / Kont levágott fejét a hóhér kezében, / Vitéz Hédevári Kont Istvánnak fejét, / S véle egyetemben sok jó társaiét. / Látta a hitszegő László király alatt / Vérpadra idősebb Hunyadi mint haladt, / Szép Hunyadi László, fiatal levente, / Öt pallos-suhintás fejét leütötte.”
Mindez azonban csak előzmény, a messzi múlt rémségeinek és királyi latorságainak felidézése, hiszen Petőfi elsősorban egyik példaképének, Martinovics Ignácnak és jakobinus társainak kíván fényes emléket állítani. „Martinovicsot is látta négy társával / Összeölelkezni a véres halállal, / Látta nyakaiknak fölfröccsenő vérét / S lemetszett fejeik rémes fehérségét/ Hát ezután kit lát? … elgondolom olykor: / Ki tudja, hátha most énrajtam van a sor?” Ez a prófétai önreflexió – aligha sejthette – hamarosan valósággá válik, ha nem is a baljós emlékezetű, Dunára meredő vár tövében, ahol „Budán ne járjatok, ne járjatok éjjel, / Mert találkoztok a megöltek lelkével, / Hónok alatt tartják levágott fejöket, / Úgy nyögnek, úgy járják be a vesztőhelyet, / Kont s Hunyadi László fönn Szent-György piacán / Tölti bolyongva és nyögve a éjszakát, / Martinovics pedig társaival együtt / Éjféli tanyát ott lenn a vérmezőn üt.” Ebben a kísértetlátó hangulatban, amelyben tétova lelkek bolyonganak a budai vérmezőn és szerte a város homály lepte utcáin – melyek fölött megnevezetlenül, kimondatlanul is ott komorlik a fekete vár, régi korok tanúja –, e ködülte és rémképekkel riogató éjszakában ér el a maga rebellis és fényes gondolatai gyújtópontjához a poéta: „Martinovics apát, Hajnóczi, Zsigrai, / Laczkovics és a szép ifjú Szentmarjai, / Ezek és több mások összeszövetkeznek, / Széttörni rabláncát a magyar nemzetnek. / Összeszövetkeztek élet és halálra, / Szabadságot hozni a magyar hazára…” A végső summa pedig, amely a közeli jövő baljós előérzetével telítődik: „Szabadságért elhullt dicső áldozatok, / Hol vannak, hol vannak a ti sírjaitok? / Hová temettek el? Szent hamvaitokat / Hol találjuk meg, hol tiszteljük azokat? / Olyan sokáig volt átkozott nevetek, / Megemlíteni sem volt szabad bennetek, / De már annak vége… megadhatjuk a bért / Áldozhatunk könnyet a kiontott vérért!”
Nemigen sejthette a kísértetektől bolygatott éjszakában Petőfi, hogy az elkövetkező évek, évtizedek és évszázadok is komor éjszakákkal látogatják majd a Duna-parti metropolist, melyet sötét, bár némi reménysugártól sem idegen látomása oly feketére festett. A vers által sugalmazott kép, mely leginkább tán egy komor fametszethez hasonlítható (igaz, ma korántsem látjuk Zsigmond királyt „gonosznak”, ahogy Martinovics Ignác – finoman szólva – „vitatott” alakját sem a szabadság makulátlan bajnokának) feledhetetlenül őrzi a kiskunsági költő romantikus és borongó látomását Buda váráról és a később is sok vért és vihart látott Vérmezőről.