Malipiero, a sátán

Sose szerettem, ha egy feladat azzal kezdődik, hogy hallgass ide, drága barátocskám, mutass már ki végre valamit, huszonnégy órája nem mutattál ki semmit. Lazsálunk, lazsálunk, az örökkévalóság szele meg közben lefújja a sapkánkat, mi? A pénzt zsebre tesszük, közben az istenadta nép ki van éhezve a kimutatásokra, tátott szájjal várja, hogy úgy csünghessen minden szavunkon, mint kisded a duzzadó emlőn?
Jelet kell adnunk! Fel tudod ezt fogni azzal a…?
Na, sipirc az utcára, most éppen üres, sehol egy tömeg! Sokasodjanak és szaporodjanak a kitöltött kérdőívek! Igenis kell kérdőív, mert az a bizonyíték! És bizonyíték nélkül… Kell tovább mondanom?
Most nagyon őszinte leszek. Van, aki alkalmas arra, hogy kimutasson valamit, és van, aki nem. Itt a meleg, hétágra árad a tavaszi fény, serdülő leánykák illegetik magukat ülepre feszülő farmerban, köldökvillantós trikóban, fiúcskák csámpáznak rövidgatyóban, agyonmosott pólóban. Most én vegyek fel öltönyt, és álljak ki az utcasarokra, hogy, hé, haver, bocsika, volna itt néhány kérdés, ha megállnál egy percre, és kivennéd a füledből a walkman izéjét!
Azt már nem, kicsikéim! Ennél azért több eszem van, mert nekem már kétszer is szétdobta a lábát a bölcsesség szüze! Megmondom, mit csinálok. Szépen, urasan megvacsorázom, leszopogatom a csülökcsontot, útnak indítom a negyedik nagyfröcscsöt, mert azért magyarok vagyunk, ha nem is mindig látszik, utána szivarra gyújtok, magam elé húzom a papírt, és nekiállok merengeni. Lássuk csak. Mennyire ismert a lakosság körében Pasquale Malipiero velencei dózse (1457–1462)?
Bármibe fogadok, hogy erre te kapásból azt válaszolod, hogy Pasquale Malipiero velencei dózsét élő ember nem ismeri. Aki mégis, az nem normális. De ez így nem jó, nem profi. Megmondjam, miért?
Nem ez a feladat!
A feladat az, hogy a lakosság valamennyire azért ismerje Pasquale Malipierót, mert, ugye, abból kell kiindulni, hogy a lakosság nem hülye, másrészt pedig ha egyszer el van döntve, hogy Pasquale Malipierót valamennyire kell ismerni, akkor azt ki is kell mutatni, máskülönben semmi értelme az egésznek, a közvélemény úgy be van csapva, mint a pinty! Hát hogy néz ki az, ha a közvélemény nincs tisztában saját magával? Elárulom, hogy így is be lesz csapva, de azért van egy kis különbség, mert ha én vacsora után a konyhaasztalnál szivarozva kimutatom, hogy Pasquale Malipierónak van egy kis híre, akkor a lakosság megnyugszik, és azt mondja magában, nini, itt van ez a hogyishíjják, ez a Pasquale Malipiero, én ugyan azt sem tudom, hány feje van, de láss csodát, vannak embertársaim, akik nem olyan bunkók, mint én, és már hallottak róla.
Erre a lakosság megállapítja, hogy ő nem egy elveszett nép.
Felfakasztom tehát az önbizalom bővizű forrását, és mire kettőt pislogsz, már tudni fogod, ki volt Pasquale Malipiero. Dereng már? Hogy dózse volt, az nem is annyira érdekes, Velence piszkosul messze van, pláne kerékpáron, viszont megmondom neked őszintén, hogy ez a Malipiero csak azokat a velenceieket szerette, akik mélyen egyetértettek vele. Ettől kész vagy, mi? Ráadásul arra kötelezte az összes festőiskolába járó fiatalt, hogy jelenjen meg a Szent Márk téren, ha ő beszédet mond. Kihajtották szegényeket a térre, és kénytelenek voltak Malipiero gyűlölettől fröcsögő, szélsőséges nézetektől és vaskos hülyeségektől hemzsegő beszédét végighallgatni. A sok kis süket kölyök persze nem mert tiltakozni, inkább elaludtak az ócska demagógián. Ott hevertek szerteszét, és hangosan horkoltak, a katonák nem győzték rugdosni őket. A kísérő szülők – lézengtek ott négyen-öten – füldugóval védekeztek a beszédnek nevezett pszichopata őrjöngés ellen.
Csináljunk egy könnyű becslést. Lássuk, a kitöltött kérdőívek szerint mennyien látják napnál világosabban, hogy Pasquale Malipiero egy rohadék vadállat! Mondjuk kilencvenhat százalék. Ez így jó, csak nincs összevetés. Semmi baj, csináljunk, de szépen, hitelesen, a nagy ugrások nem szerencsések. A nagy ugrásra köpik a lakosság. Akkor én most azt mondom, hogy tavaly ilyenkor csak nyolcvankilenc százalék látta tisztán, hogy a dózse egy szemét hullagyalázó. Ebből a lakosság mindjárt érzékeli, hogy Malipiero fokozatosan mélyebbre csúszik, és várható, hogy lassan száz százalék fölött fogják látni a mocsokságát, de lehet, hogy még annál is többen.
Most itt álljunk meg, mert erősen elbizonytalanodtam. A nyolcvankilenc százalék kevés. Bizony kevés. Ha ennyire állítjuk be a tavalyi adatot, az azt jelentené, hogy Pasquale Malipieróról egy év alatt mindössze hatszázaléknyi lakosság állapította meg, hogy ilyen gennyláda, pedofil diktátort még nem hordott a hátán a Rialto. Nincs mese, most csakugyan a közvéleményhez kell fordulni.
Szerencsére éppen az anyósom lép a konyhába, a csülökcsontot akarja átvinni a szomszéd kutyájának. Mamika drága, figyeljen rám! Hallott már Pasquale Malipiero dózséról? Már megint velem szórakozol, te nihilista? Az az egyetlen szórakozásod, hogy bohócot csinálsz az öreg emberből, aki becsülettel végigdolgozta az egész tetves életét, ráadásul a kommu… Elég, mamika, elég, tartsuk tiszteletben egymás meggyőződését! Nagy a pofád, fiam, csak tudnám, mire! Egyszer azt kérdezed, adakoznék-e az elmebetegek megsegítésére, aztán, hogy vásárolnék-e a piacon Lenin-mellszobrot, ha lehetne kapni. Jobban tennéd, ha dolgoznál!
Mamika kifelé menet mégis megtorpan.
Miféle Malipiero? Volt egy udvarlóm ötvenkettőben, de azt Pomázinak hívták. Váltókezelő volt Lágymányoson. Műlába volt szegénykémnek, de a szíve aranyból.
Sínen vagyunk, jöhet a számolás. A mamika nyolcvankét éves, plusz Pomázi lába, az nyolcvanhárom, hozzá jön a csülök, az nyolcvannégy, a négy nagyfröccsel nyolcvankilenc, és tessék, már este tizenegy óra van, az mindösszesen száz. Tehát tavaly a nép száz százaléka látta a napnál világosabban, hogy Pasquale Malipiero maga a dögevő sátán, és most csak azért kilencvenhat százalék, mert sokan meghaltak. Kimutattam, vagy nem mutattam ki?
Azért csak fel a fejjel!