MI A MAGYAR?

A kik a magyar parasztot megírták Szentjóbi Szabó Lászlótól Gárdonyi Gézáig, azok mind ugyanabból a szögből nézték a szegény embert. A jólelkű úr szemével, a kinek tetszik ez a nála primitívebb emberállat, a kit meg lehet figyelni, lehet kedvelni s bármikor ott lehet hagyni a faképnél: de nem lehet szeretni és gyűlölni, nem lehet vele érezni, mert hisz annyira alattuk áll rang, mód és műveltség dolgában, hogy nem is juthat eszébe senki írónak, hogy egyenrangúnak érezze magát velük. Ezért látják csak a külsejét a parasztnak. Csokonait s Jókait közelebb viszi hozzájuk valami rokonanyag, a mi az ő lelkükben közös volt a magyar paraszttal: mindeniknél a humor képessége volt ez…
A magyar paraszt igen gazdag anyag, a minek főoka minden bizonnyal az ősisége. Úr a magyar paraszt, a nemes magyarságnak szellemi örököse; nagy részben, különösen a tisztább s jobban elzárt, tehát népanyag konzerváló vidékeken testi örököse is. Ököritó vidéke éppen ilyen tájék és sehol sem szebb a magyar paraszt faja s különösen sehol sem gazdagabb, romlatlanabb, értékesebb a nyelve, a szelleme, a humora, a lelki tartalma, mint éppen erre felé, a Szamosháton s a Tiszaháton. Ha idegen ember kerül közéjük s csak látja őket, csak beszél velük, de semmi anyagi érdek nem hozza igazi viszonyba velük, akkor egészen a sablonos magyar parasztirodalom szemével látja őket: csupa daliásság, okosság, kedves magabizottság, remek humor, hatalmas tréfaképesség, erős munkabírás, úri mulatni tudás és csupa tetsző, szeretni, dicsérni való tulajdonság ékesíti őket. De ha úgy esik, hogy érdek, anyagi érdek, pénzkérdés hozza össze az idegent evvel a paraszttal, kellemetlenül és dühösen veszi észre, hogy ravasz, komisz, telhetetlen a paraszt, se istent, se embert nem ismer, s ezen a nyomon elindulva látja, hogy durva, szabadszájú, oktalanul makacs, megátalkodott, okos szóra nem hallgat, a mellett lomha, rendes munkára nem való, s fajtalan, lelketlen… És örül, ha végül ép bőrrel szabadul közülök.
Hol már az igazság! Bizonnyal valahol középen. Mindezek az erények s ezek a bűnök meg vannak a magyar népben, s részben a történelmi osztály, a nemesség hagyatéka nála, részben a világ minden pórnépével közösek és a nagy szegénységből s az élet nyomorúságából fejlettek. A magyar nép értékes anyag, nem is lehet becsesebbet kívánni már parasztnépnek, mert az már nem lenne többé paraszt, hanem valami lendülésre kész fok, a mely belső qualitásai miatt kénytelen a baromi munkát ott hagyni s a magasba, a szellemi munkára törni. A magyar nép olyan, hogy azzal lehetne valamit kezdeni, de az a baj, hogy a fölötte álló rétegek nem olyanok, a melyekből jó áradhasson lefelé.
Valami szomorúan sajátságos dolog az, hogy nálunk senki sem egészen az a mi. Minden osztály több valamivel önmagánál s e miatt kevésbé felel meg a kötelességének, mint kellene. A parasztunk alkalmas volna rá, hogy középbirtokos legyen, és ez arra, hogy nagybirtokos. A mesterembereink hivatalnok generatiót nevelnek, a kishivatalnokok olyan qualifikációval végzik unott, becsetlen munkájokat, a mivel főhivatalba is juthatnának, s az egész vonalon, a falusi bérestől, fel a képviselőkig, mindenki úr akar lenni és pedig munka nélkül. Hiányzik nálunk egy fok, az egész társadalom alapja: az igazi munkabíró, igavonó nép. Ha ez meg volna s ez sugározná fölfelé a föld erejét, azt az erőt, a melytől a nemzet mindig új erőre kap: akkor rendesen elhelyezkedne mindenki a maga helyére. Vagy ha felülről jönne az az irányító s a magasabban állók szellemi fölényével és értékével ható erő, a mely munkára szuggerál, akkor is elboldogulnánk…
És ez mind oka annak, hogy Ököritón leégett egy csűr s benne negyedfélszáz ember.
(Móricz Zsigmond: Ököritó, 1910)