MI A MAGYAR?

A szépművészetek, az emberi kedélyvilágnak ezen nemes hajtásai a háborúk viharában letörnek, elsorvadnak; és valamint az egyén a létért való mindennapi küzdelmében nem talál elég lelki nyugalmat belső életének megfigyelésére és kiművelésére, úgy egy nép, mely minden anyagi és szellemi erejét nemzeti létéért folytatott küzdelemre kénytelen fordítani, nem fejlesztheti művészetét. De nem is lehet egy nemzet művészetét annak általános kultúrai haladásától elválasztani; a művészet a kultúra koronája, és ennek arányában fejlődhetik, azért a nemzetek művészeti niveau-jának fokmérőjét nem az egyes művészek, hanem a nemzetnek művészeti igényei szolgáltatják, melyek ismét annak általános műveltségi foka szerint váltakoznak.
A mely művészet nem a nemzet közérzületében gyökerezik, az sohasem fog mélyebb nyomokat hagyni annak kulturális életében.
Ha tehát a történelmi korszak művészeti viszonyai hazánkban a nyugati kultúrnemzetekéivel összehasonlítva hátramaradást mutatnak, azt ama sok viszontagságnak kell betudni, melynek a magyar nemzet a honfoglalás óta kitéve volt. A ki a magyar népet ismeri, tudja, mily gazdag forrása a keresetlen, szívből fakadó költészetnek, ez benne rejlik az egyszerű földmíves lelkében és gondolkozásában. Ezen költői hajlam, mely nem külső műveltségnek máza, hanem a saját énjébe mélyedő elme önkéntelen megnyilatkozása, kedvező viszonyok között gazdag gyümölcsöt érlelt volna a nemzeti művészet fáján; így azonban még mindég nagyrészt rejtett kincs, melynek napfényre hozása a legjobbak fáradozására méltó.
A történelmi kiállítás zene- és színművészeti részének anyaghalmazában mutatkozott hézag tehát elsősorban azon körülménynek tulajdonítható, hogy a háborús korszakok alatt ezen művészetek minden valószínűség szerint nem vettek nagyobb fellendülést; másrészt azonban kétségtelen, hogy a városi és kolostori levéltárak pusztulásával sok, erre vonatkozó becses anyag semmisült meg, mely a homályt némileg eloszlathatta volna.
A zene- és színművészet bölcsőkorából nem maradtak fenn emlékek, hacsak azon ősrégi hangszereket nem tekintjük azoknak, melyek, miután inkább néprajzi, mint művészeti szempontból bírnak fontossággal, az »ősfoglalkozások« pavilonjában voltak kiállítva. Ilyenek a pásztorok hívogató kürtjei, melyek többnyire szaruból, de fából, fakéregből is készülnek, továbbá a tilinkók és ezeknek különböző válfajai, ú. m. a kanász- és pásztortilinkó (Somogy, Göcsej és Bucses vidékéről); a Somogy megyei hoszszú furuglyák, fujerák és közönséges furuglyák, melyeken fúrott lyukak segélyével fejlesztik a különböző hangokat, továbbá a duda vagy tömlősíp (tibia utricularis), egy ősrégi hangszer, melyet már a régi görögök, rómaiak és zsidók ismertek, és melynek használata belenyúlik még a jelenkorba is. Valószínű, hogy ezen utóbbi hangszer, kombinálva a syrinxszel (pánsíp) adta meg az eszmét a későbbi orgona szerkezetéhez, mely feltevés abban is nyer támogatást, hogy az orgonát kezdetben szent dudának is nevezték.
Ezen kezdetleges hangszerek, melyek egyrészt a pásztorélet gyakorlati követelményeit, másrészt az egyszerű népnek a zene iránti szerény igényeit szolgálták, nem nyújtanak elég támpontot a honfoglalás utáni első századok művészeti törekvéseinek megítélésére, de későbbi századoknak fenmaradt emlékei határozottan azon meggyőződést kelthetik, hogy a keresztény vallással hazánkba bevonult nyugati kultúra adta meg zene- és színművészetünknek az első erősebb impulzust.
Részlet a Magyarország történeti emlékei az 1896. évi ezredéves kiállításon című ismertetőből (1897–1901)