A kártyát még az is ismeri, aki nem tud írni, olvasni. A ma divatos szóval funkcionális analfabétának nevezett polgártárs, aki sem a nagy-, sem a kisbetűket nem tanulta meg, legfeljebb a számokat ismeri, azt pontosan tudja, hogy az alsó kettőt, a felső hármat, a király négyet ér, az ász a legerősebb lap, az adu ász pedig mindent üt. A kártyajáték része kultúrtörténetünknek, se szeri, se száma a vele kapcsolatos szólásoknak, közmondásoknak. A kártyajátékban az a jó, hogy szabályai régtől fogva kidolgozottak, állandóak és egyértelműek. Bármelyik játéknemet választjuk a magyarnak nevezett – amúgy a svájci történelem figuráit megörökítő – harminckét lapos kártyapaklival, a legegyszerűbbnek mondható huszonegyezéstől a snapszernek nevezett két-három-négy személyes társas időtöltésen át az ultiig, a parti szabályait legfeljebb apró helyi szokások módosíthatják csekély mértékben, ám ezek tisztázása után bízvást indulhat a játszma.
Az általános és titkos választójog bevett gyakorlata abban hasonlít bármelyik közismert kártyajátékra, hogy a szabályok itt is megbízhatóan le vannak fektetve, a résztvevők kezébe adott lapot, lapokat rajtuk kívül más nem láthatja (csak miután bevégezték a rájuk tartozó teendőket), és a végén a számolás az előzetesen és közösen elfogadott megállapodás szerint történik. A kétségkívül nagyobb tétre menő, sokak által játszott négyévenkénti partit az ártatlan asztali szórakozáshoz hasonlóan gyakran kísérik figyelemelterelő trükkök: blöffölések, egymást bosszantó beszólások, félrevezető megjegyzések, de csakis a szabályok által megengedett határig. Olyan ocsmány csalás, mint amilyenre a szocialisták országgyűlési frakciójának szépreményű vezetője, Lendvai Ildikó vetemedett a budafoki kampány során, hogy a választási reklámlapjához egy voksolás után beváltható bónra emlékeztető papírt mellékelt, legfeljebb egy (személyes) következmények nélküli népképviseleti választáson történhet meg, ilyen disznóság egy magára valamit adó asztaltársaságban – Horn Gyula örökbecsű szavaival – csak kétszer fordulhatna elő: először és utoljára.
A most lezajlott magyarországi választásról fontos megjegyezni, hogy az első körben leadott több mint ötmilliónyi szavazatból mintegy negyvenezernyi különbség döntött a szocialisták javára, s ennél is kevesebb szavazaton múlott, hogy a szabad demokraták bejutottak a parlamentbe, illetve hogy a MIÉP kiesett onnan. Miután az országban tízezer szavazókörben folyt a voksok összegyűjtése, egy-egy helyen átlag öt-hatszáz fős részvétellel, könnyen belátható, hogy csupán a szavazatok egyetlen százalékának nem egyértelmű megítélése, országosan összeadódó hibaként, túlhaladhatja a népképviseleti részvétel szempontjából ügy- és sorsdöntő, nem egészen egy százalékokat. Okkal és joggal elvárható tehát, hogy az ügyben leginkább érintett emberek, a választójogukat gyakorló állampolgárok megismerjék a választás pontos és megbízható végeredményét, amit a most még – és a törvény szerint további három hónapig – meglévő papírokról újra lehetne ellenőrizni.
Érdekes, hogy a Fidesz erre irányuló, demokratikus és nyilvános kezdeményezését az együtt nyertes MSZP és SZDSZ vezetői milyen élesen és egybehangzóan utasítják vissza. Pedig, a kártyajáték példájánál maradva, ha egy játékos azt állítja, elegendő lapot gyűjtött össze a győzelemhez, akkor két eset lehetséges: a partnerei vagy utánszámolás nélkül elfogadják, vagy – ha kétség merül fel – felszólítják, terítse ki a lapjait, és előttük számlálja meg újra. Megvan-e a hatvanhat? Harmadik eset, az, hogy az illető nem hajlandó megmutatni a kártyáit, egyszerűen nem fordulhat elő. Olyan nincs.
Zelenszkij elárulta, hogy mit gondol a budapesti tárgyalásról
