Az illetékesek igyekeztek megnyugtatni a kedélyeket, de negyedévvel a megnyitás után úgy látszik, hogy a Rajk László építész nevével fémjelzett, hatmilliárd forintos, grandiózus „vízi jármű” több szempontból is megfeneklett: sem az árusok, sem a vevők nem jártak jól vele, ráadásul több neves építész és kritikus fogalmazta meg nyilvánosan erős ellenérzéseit a zavaros küllemű és funkcionálisan elhibázott tervről.
A csarnok kedélytelen, steril belső tereiben egy átlagos hétköznap délután feltűnően kevés a vásárló, még az italmérések is konganak az ürességtől. Folyamatosan szól a zene, az eladók láthatóan unatkoznak.
– Sokkal rosszabb az üzletmenet itt, össze sem lehet hasonlítani a régi piaccal. Nézze meg, elmúlt négy óra, de alig lézengenek a vevők. Régen ilyenkor már nem lehetett lépni, jöttek az asszonyok a munkából megvenni a vacsoráravalót – mondja a második szinten az egyik lángossütő aszszony, aki már tíz éve árul a Lehelen. Gáborik Árpádné szerint ez már nem piac: túl nagy, és nincs semmi hangulata. Az üzlethelyiségek bérleti díja magas, a bevétel alacsony, ezért azt fontolgatja, hogy megpróbál megszabadulni az itteni praxistól, és új helyet keres. – Fáj a szívem érte, de úgy látszik, kénytelen leszek feladni. Nézzen csak körül, mennyi a bezárt vagy éppen ki sem nyitott üzlet – mondja.
A szemközti zöldségespult eladója, Várkonyi Sándor is hasonló véleményen van, bár szerinte a körülmények azért sokkal kellemesebbek, mint a régi Lehelen. Itt nincs ázás-fázás, de munka se nagyon.
– Jóval kevesebb a vevő, mert ez az egész sokaknak egyszerűen nem tetszik, nem szívesen jönnek be. Az épület túl nagy, átláthatatlan, a második szintre egyszerűen semmi szükség. Régebben az emberek leszálltak a villamosról, beugrottak a piacra valamiért, és már siettek is tovább. Nincs idejük arra, hogy lépcsőn le, lépcsőn fel, összevissza bolyongjanak egy épületben… – mondja Várkonyi Sándor, aki azt is hozzáteszi, 25 éve van a szakmában, jól ismeri a vásárlók igényeit. Szerinte nagy gond, hogy a piacon – ami régen Budapest éléskamrájának számított – nagyon kevés az igazi, kosaras kofa, aki a háztájiból hozza a portékát, olyat is, amivel a nagyok nem foglalkoznak. És persze akikkel lehet alkudozni, hiszen ez a piac lényege.
– Mindent elmond, hogy a régi piacon 200 üzlet volt, most 365 van. Viszont a 200 kofaasztalból itt már csak 50 maradt meg. Nem is lehet tudni, hogy mi ez az egész: vásárcsarnok vagy bevásárlóközpont… Itt van mellettünk a Westend, a Váci úton a Duna Plaza, pont elég lett volna, ha egy rendes, átlátható, földszintes, fedett piac épül ide – fele ennyiért. Mindenki jobban járt volna – magyarázza. Mint kiderül, a nyugdíjasok, a régi törzsvásárlók többsége átszokott az újpesti piacra vagy a Nagycsarnokba, és igen sok árus szándéka, hogy követi őket. Nem nagyon megy a cipzár- és cipőjavító üzlet sem, pedig ahogy a fiatal tulajdonos, Kanász Rita mondja, bőrvarrást, szegecselést és egyéb javításokat is vállalnak.
– A bérleti díjat és a rezsit éppen hogy ki tudjuk termelni, azon felül szinte semmit – mondja. Szerinte feltétlenül csökkenteni kellene az anyagi terheket, mert a pangó üzletmenet hamar felemészti a vállalkozók tartalékait. – Mi egyelőre maradunk, ha már befektettünk, megpróbálunk mindent, bízunk benne, hogy csak megindul itt az élet – fejtegeti, de mintha maga sem lenne egészen biztos benne.
Az elegáns és barátságos kávészaküzlet tulajdonosnője úgy véli, valóban vannak gondok a piac működésével, de a túlzott borúlátásra nincs ok. Szerinte kevés idő telt el a nyitás óta ahhoz, hogy le lehessen vonni a végső következtetéseket. Mint mondta, nagy reményekkel jött ide, és vágott bele az üzletbe. – Idő kell, hogy a vásárlók megszokják a helyet – mondja hittel.
Annyi bizonyos, hogy azok a boltosok, akik a földszinten kaptak helyet, jóval optimistábbak, mint a kihalt, kihasználatlan emeleten dolgozók. A főbejárattal szemben lévő zöldségesstand tulajdonosa, Horvát József például mindennel nagyon meg van elégedve, szerinte a forgalom jó, a körülmények pedig egyenesen nagyszerűek. A húsboltos ugyan nem kívánja véleményét elmondani, de láthatóan nem mehet rosszul az üzlete. A viszonylag kis forgalom dacára sorban állnak a vevők a pult előtt.
Az őstermelők, az igazi kofák – a régi piac törzsgárdája és legfőbb vonzereje – kevesen vannak. A csarnok középső részén kaptak helyet, és megosztottak az új piac megítélésének kérdésében. A nyugdíjaskorú Bankó Ernő például hetente kétszer hozza áruját a piacra, ami igen gyorsan elfogy. Ő semmi pénzért nem cserélné el az új Lehel csarnokot a régire. Mellette kínálja portékáját egy bolgárkertész asszony is. Nedelkova Kencsela Ruszlána Csillaghegyről jár a piacra, immár ötven éve.
– Ki se lehet fejezni a különbséget, a régi Lehel annyival jobb volt – mondja legyintve. – Sokkal kevesebben jönnek, a törzsvásárlóim közül is sokan elmaradtak. Na és borzasztó kicsi a hely. Ketten vagyunk egy padra, nem is tudom, mi lesz, ha jön a befőzés meg a dinnyeszezon. Hova tesszük az árut? – kérdezi. Mint mondja, „tesz egy próbát”, őszre kiderül, érdemes-e, megéri-e továbbra is itt árulni.
Szomszédja, Pistyur Istvánné, aki 30 éve dolgozik itt, viszont bizakodó. Mint mondja, kellemesek a körülmények, bár valóban gondot jelent a kofáknak a helyszűke, és egyelőre a vásárlók sem igen jönnek.
– Majd csak visszatalálnak hozzánk előbb-utóbb – mondja mosolyogva.
A vásárlók nagy többsége természetesen elégedett mindazzal, amivé a hajdani legendás piac vált, ha nem így lenne, nem itt vásárolnának. Általános vélemény, hogy az árak jók, van választék, és nem számít, hogy milyen az idő, itt lehet sétálgatni, válogatni.
– Én csak azért járok ide, mert itt lakom a szomszédban – mondja Gáspár Józsefné, aki krumpliért és húsért jött. Elmenőben azért hozzáteszi: kár a régi piacért, de valaki biztos sokat keresett rajta…
Az első hónapok után persze még korai lenne sommás véleményt alkotni, de annyi azért már most látszik, hogy a Lehel csarnok esetében igaz a mondás: a kevesebb sokkal több lett volna.
Fontos üzenetet küldött a magyaroknak Marco Rubio a nemzeti ünnep alkalmából
