Nemesi testedzés és tömegsport a középkori Budán

A középkorban a sportok és a mindennapi élet között nem volt olyan éles határ, mint napjainkban. Ma ugyanis sportnak számít például a lovaglás, ami régen a mindennapi élethez tartozott, de sport a vadászat is, amit azelőtt élelemszerzés és dúvadirtás céljából űztek. Ám – főként a versengés szelleméért – a középkori ember is rendszeresen végzett több, a mai sportágak elődjeinek tekinthető testedzést.

Míg a kolostori nevelés többnyire elhanyagolta, néha (például az úszás esetében) egyenesen tiltotta a testi nevelést, nyugaton a lovagi, nálunk pedig a világi nemesség nevelői már a korai középkorban tisztában voltak a testedzés pedagógiai értékével. A középkor többféle tornát űző embere ugyanis tudta: a vetélkedés csak akkor sport, ha vannak szabályai, az ugyanis a torna erkölcsi törvénye. Tisztában voltak azzal is, hogy nemcsak győzni, veszíteni is meg kell tanulnia a sportolni vágyónak. Jó példa erre egy 1263-ból származó oklevél, amelyből kiderül, hogy Jolánta, a királyi solymász ispán leánya ugrásban és futásban legyőzte István király leányát, Máriát, a későbbi nápolyi királynét, amiért három vég drága bársonyt és egy vég finom vásznat kapott ajándékba.
A kopjatörések, bajvívások – bár tömegsporttá nem válhattak – mind az uralkodó osztály, mind a katonaság közkedvelt játékai voltak a középkorban. Bertrandon de la Brocquiére burgundi herceg és főlovászmester naplójában megemlékezett az 1437-es magyarországi látogatásáról. Részletesen beszámolt a Garai nádor fiának budai lakodalmát követő lovas játékokról. A magyar lovas játék sokkal veszélyesebb volt nyugaton űzött formáinál. Mint írja: „Ezt a lovagi tornát az ország szokása szerint kis lovakon, alacsony nyeregből vívják. A bajvívók díszpáncélt, páncélinget vagy vértet öltenek, s igen rövid dárdákkal vívnak. Igen kedves és gyönyörködtető látvány ez! Ha a küzdők összecsapnak, megesik, hogy mindkettő a földre zuhan. Itt aztán kiderül: ki üli meg keményebben a lovat. A nyertes aranyfejű lovaglókorbácsot kap ajándékba. A lovakat s a nyergeket bajvívás előtt sorshúzással választják ki…” Egy másik dokumentum szerint Ferrante nápolyi király egy spanyol lóidomítót akart Budára küldeni Mátyás királyhoz, aki udvariasan azzal hárította el az ajánlatot, hogy nálunk a spanyol módi teljességgel talajtalan, hiszen a magyarok gyermekkoruk óta harcokban forgolódnak, magyar módra ülik meg a lovat, amihez a spanyol iskola idomárja nem ért.
A budai Várban a város és a palota közé eső hatalmas térséget, a várpiacot használták lovas mérkőzések, lófuttatások céljára. Itt nemcsak lovas bajvívásokat, hanem néha valóságos kis csatákat vívtak, sőt Mátyás még kocsiversenyeket is rendezett.
A XVI. század elejéről mindössze egyetlen, ám sokatmondó adat bizonyítja, hogy Budán nemcsak főúri sportok járták. Taurinus, a Dózsa-felkelés egyik krónikása írja Budáról: „Gyümölcsösök és ezer virággal mosolygó kertek közül, ahol puha majorána piros és fehér rózsákkal vegyes illatozik, ezren és ezren edzik testüket a pályákon.” Az utalás talán a mai Vérmező környékén jelzi az egykori népi játékteret, ahol többek között a birkózást, az atlétika egyes nemeit, azaz a súlylökést, a gerelyvetést, az íjászatot gyakorolhatták.
Az is ismeretes, hogy Buda mind a hét iskolájának diáksága űzte a labdajáték sportját, a labdaöklözést, a mai kézilabda és röplabda ősét. Természetesen a lányok is labdáztak, ők azonban a könynyű, tollas labdával játszott középkori teniszt gyakorolták, „a labdavető házban az egyik elüti, a másik elfogja és visszaüti a labdát egy-egy hálóformán csinált lapocskával” – írja le egy kortárs a játékot. A társas labdázás, a labdának a „várba”, azaz a mai kapu ősébe juttatása lányok, de felnőttek kedvelt sportja is volt.
A kőgolyók, később az ágyú golyóbisai a táborozó katonák kedvelt sporteszközei voltak, amelyeket mint súlygolyókat lökték vagy tekegolyóként gurították egymással versenyezve. Az íjjal, paritytyával, később puskával való céllövészet szintén fontos hadisportja volt a középkornak. A középkori Budai Jogkönyv egyes bejegyzései tanúskodnak arról, hogy a polgárság fiataljai állandó fegyvergyakorlaton vettek részt, ahol főként az íjászat, a számszer és a parittyázás tudományát gyakorolgatták a XV. századig.
A lőfegyverek megjelenése után a tüzérség igen megbecsült tudomány lett. Bár Mátyás király még nem sokra becsülte a fegyvereket, a krónikák szerint János király már maga is jeles céllövő volt. Egy ízben a Budát ostromló németek közül négy tisztet saját kezűleg terített le – jegyzi le róla Szerémi krónikája.
A karddal, tőrrel, szablyával zajló vívás széles körben kedvelt volt. Köztudomású, hogy Mátyás, II. Ulászló, majd Lajos király is állandó vívómestert tartott Budán.
Természetesen a téli sportoknak is hódolt szegény s gazdag egyaránt. A fogatolt dísz- és az egyszerű szánok mellett szarvasmarhák szárcsontjaiból faragott csontkorcsolyákat vagy csizmákra erősíthető jégsarkantyúkat használtak a középkori emberek sporteszközökként.