Nemet mondani a látszatvilágra

Kétezerkettő áprilisában az urnák elé járult a Magyarországon élő, szavazati jogú lakosság majdnem háromnegyed része. Bő húsz százaléka otthon maradt más fontosabb dolog okán, de az is lehetséges, hogy tudomása sem volt arról, mi is történik körülötte. Nem jutott el hozzá a hír, s ha eljutott is, a teljes közöny és érdektelenség falába ütközve visszaverődött, bele a semmibe. Az előbb említett több mint hetven százalék azonban kinyilvánította véleményét, választott, igent mondott valamire, másra nemet. Felmerül bennem a kérdés: vajon tudta-e mindenki, mi a tét? A média által manipulált XXI. századi emberiség vajon képes-e arra, hogy az információáramlás által összeeszkábált világon kívül a virtualitás mögött még meglássa, felfogja a valódi igazat, amit önnön élete eseményei, a megtörténtek mondanak, közvetítenek? Tudták-e azok, akik az urnák elé járultak, hogy nem két párt, hanem két világnézet, morál, értékrend között választanak? A rövid és hosszú távú jó mérkőzik itt egymással, múlt és jövő küzdelme volt ez a szavazás.
Bármennyire tagadják is bizonyos körök, az ember igenis kétkomponensű elegy, agyag és szellem, ha tetszik, test és lélek együttese. A körülöttünk lévő világot megérteni, elfogadni, törvényeihez illeszkedni csak úgy tudunk igazán, ha ezt a kettősséget elfogadjuk. Modern korunk egyre inkább egyszerűsít, szívesen jeleníti meg az embert úgy, mint egy jól vagy akadozva működő anyaghalmazt, atomok és molekulák kémiai és fizikai szabályok által összekapcsolt, egymáshoz rendelt sokaságát. Igényei a vegetáció igényei, halmozni és fogyasztani akar, mindig többet, újabbat elnyelni – ennyi az egész. Ez is világnézet, csak éppen nagyon is szürke, egyre fakuló, végül a semmibe vesző „ikonokat” fest a vakon nézelődő számára. Végül is megteremti a minden szellemi kötöttségtől megszabadult, habzsoló robottá silányult, önmagába zárt, magányos, eszmét és eszét vesztett liberális személyiség torzóját. Az már más kérdés, hogy a tárgyiasult világ értékei miként, „egy pár virsli meg Kőbányai, avagy 600-as Merci meg kaviár” képében jelenítik meg számára az univerzumot. A teremtmény ilyen mértékű elsilányosodása, az arctalan tömeg létrejötte persze hasznos az alattvalóvá válás folyamatában. Alattvalókra pedig minden diktátornak és diktatúrának szüksége van.
Jelenkorunk két nagy önkényuralmi rendszerének létfontosságú volt a társadalom értékvesztése, ami egyenes következménye az emberi lény vegetációs szintre való zuhanásának. A hatalom támogatta a folyamatot, fél évszázad alatt Magyarországon is sikerrel járt a rombolás. A manipuláció technikája jól kidolgozott. Kezdődött az igazi érdemeken nyugvó tekintélyek szétzúzásával, folytatódott a hagyományok lejáratásával. A család, a szülőföld, a haza, a hit, a nemzeti identitástudat eszméinek besározása könnyen ment. A tanulás, a tudás, a műveltség elértéktelenedett. Mindenre ráömlött-ráömlik a legolcsóbb eszközökkel ható szórakoztatóipar terméke, a giccsáradat. Közben tömegek váltak talajtalanná átvitt, de valódi értelemben is. Gondoljunk csak a falujukból elcsalt, elűzött ezrekre, akik évszázados hagyományokat, értékeket, kultúrát hagytak oda.
Ezekből jött létre a nagyvárosok panelproletariátusa, ez a becsapott, hitet és reményt vesztett, önazonosságát nem találó tömeg. Örökké elégedetlen, nem lázad, csak hőbörög, ricsajozik, irigy mindenre és mindenkire, aki többet tud kimarni a nagy közösből a maga hasznára. A szorgalom, a tehetség, a tudás nekik elavult lom. Gúnyolódni lehet, sőt kötelező azon a néhány eszementen, aki még hisz ezekben. Megszabadultak a munka nyűgétől, de örömétől is. Sorsuk tragédiáját felismerni már nem is tudják, tönkrealázta őket az „érdekeiket képviselő”, hazug és álszent hatalom. Becsaphatók, átverhetők, hisz erkölcsi mérce, okos gondolat nem őrködik felettük. A megtörténteket sem tudják a jó vagy rossz, érték vagy értéktelen dolgok sorába illeszteni. Csak szítani kell bennük az irigység adta gyűlöletet, az intellektus iránti indulatokat, gyalázni mindazt, amiről tudják, számukra el nem érhető, hisz nincs forintosított ára. Csak ígérni kell többet, sokat, segélyt, emelést, egyszeri juttatást, adni, osztani, kiegyenlíteni, és máris áll az alku. Megszólítani őket nem nehéz, felsorakoztatni a kondérok mögé egyszerű, hisz csak annyit látnak a világból, ameddig indulataik érnek. Ők azok, akik egyszerre, s ha kell, többször is kimondják az igent. A marionettfigurák jövője persze bizonytalan, száz napban gondolkodnak csupán. Tán egyszer, később feleszmélnek, meg fogják látni a csábos maszk mögött a keserű igazságot. Az előzőkben utaltam az emberi teremtmény minden mástól megkülönböztető dualitására, a test és lélek együttes jelenlétére bennünk. Arra, hogy a csodálatosan működő „önreprodukáló lágy automata”, ez az emberi test, szervezett anyaghalmaz rejt még valamit, valamit, ami nem fejezhető ki százalékokkal, nem mérhető agytérfogattal és a tekervények számával, de létező csoda. Van valamink, ami nem sorolható a matéria tartományába, de jelez, figyelmeztet, igényel, csak figyelni kell rá kicsit. Hangja elnyomható, elhalkul, ha sokáig nem törődünk vele.
Az előző majdnem ötven esztendő alatt felnőttek generációk, amelyek tagjaival a külső körülmények elfeledtették, hogy az ember szellemi lény. A szellemet is táplálni kell, az emberi életnek nem csak materiális dimenziói vannak. Természetünkből következően törekszünk a teljességre, minden emberben él a vágy megvalósítani önmagát, kiteljesíteni egyéniségét; ez a vágy nem csak az anyagi létre, pénzre, vagyonra vonatkozik. Komolyabb, nehezebb a probléma, ha másfajta, sokszor nem is definiálható, inkább érezhető, mint értelmezhető hiányok mutatkoznak, amelyeket anyag nem tölthet be. Az eszmék eltűnése, eltüntetése a magyar társadalmi tudatból szellemi kiüresedéshez vezetett. Csoda, hogy ebben a sivár közegben szinte észrevétlenül felnőtt egy új nemzedék, a mai huszonévesek generációja, akik felismerték, hogy a konzumigények egyedüli kielégítése kevés az élet kiteljesítéséhez. Alkotómunka, harmonikus család, tisztességes illeszkedés és kötődések, többet igénylő kategóriák, mint amit a szuperreklámok és a piac kínál. Érték és érdek nem azonos fogalmak. Kapaszkodók kellenek, szilárd talajt, állandóságot jelentő eszmék, hitek, amelyekért érdemes áldozatot hozni, harcolni, lelkesedni és lelkesíteni. Eszmék, amelyek közösségteremtő erejűek, mozgósítanak, egyesítenek egy gondolat, érzés, értékrend morális erejével. Az igazi eszmék pedig nem halványulnak, égnek, világítanak időtlenül. Az istenhit, hazaszeretet, tisztesség nem idejétmúlt romok, csodálatos bizonyítéka ennek a gyönyörűen ünneplő közösség, az utóbbi hetek legmegrendítőbb élményét nyújtva. Sokan hinni sem tudták vagy akarták, hogy a mai Magyarországon akadnak még fiatalok, ilyen sokan, akik tömegestől jönnek, vonulnak, lobognak, mert értik a hívó szót, haza, nemzet, szabadság, hit az ő nyelvükön szól, nekik üzen.
Az egyének, de a nemzetek életében is vannak nagy pillanatok, kegyelmi idők áldott percei. Az ilyen idők megteremtik, létrehozzák az elhivatott útmutatókat, választottakat. Karizmatikusok, mondják róluk, sugároznak, tisztaságuk, hitelességük reményt kelt, bátorít. Nekünk is volt ilyen varázsos esténk nem is egy a közelmúltban. Nekünk is volt, van ilyen történelem adta fiatal útmutatónk. A hozzá hasonló, vele együtt gondolkodók is megszólaltak, ők mondtak nemet a múlt őskövületeinek eszmevesztett, olcsó, hazug látszatvilágára.

A szerző ny. gimnáziumi tanár