Primadonnák a mosókonyhából

Malonyai Péter
2002. 05. 30. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Boldog emlékezetű, színházi ügyelőként és futballbíróként egyaránt legendás Zsolt úr egy békésebb korban rendre azt fejtegette, hogy a labdarúgás eredendően, a szó jó értelmében vett proli játék, ebben rejlik a varázsa. Egykoron, a körfolyosós bérházak mosókonyháinak gőzében álmodták meg a honosítók, akik biztosra mehettek a sikert illetően, hiszen nincs egyszerűbb, érthetőbb szórakozás a világon. Amikor lendül a láb, a néző lába is mozdul, amikor megnyúlik a nyak, a drukker is nyújtózkodik. A műkedvelő ugyanolyan mozdulattal kanyarít a kapu elé, mint a világklasszis, mert ugyebár az mellékszál, hogy ki hol találja el a labdát, hol a súlypontja és más effélék.
A mozgás nem tanulandó külön, mint mondjuk a kosárlabdánál, a vívásnál, vagy a tenisznél, nincs szükség különösebb skálázásra, ha a totyogó kisgyerek belerúg a labdába, azt mondjuk: futballozik. Ha eldobja, a labdázás kifejezést használjuk, tehát általánosítunk.
Zsolt úr igazsága vitathatatlan, legalábbis ami a hőskort és a lényeget illeti.
Egyszerű, mindenki által követhető játék a futball (pláne, ha leszámítjuk a lesszabályt), könnyű azonosulni a szereplőkkel, magától értetődő, hogy a néző is fut, cselez, lő, nyer és veszít.
Ennek köszönheti világ-, sőt villámkarrierjét.
A számok itt is beszédesek. Az első világbajnokságon – 1930-ban – Uruguayban már csaknem huszonötezer volt az átlagnézőszám, ami igazán figyelemreméltó, főként ha tudjuk, hogy a legutóbbi – 1998-as – franciaországi vébé adata alig húszezerrel több: negyvenhatezer. Különbség persze, hogy hetvenkét esztendővel ezelőtt annyian látták a meccseket, amennyien megjelentek a stadionokban, míg a négy évvel ezelőtti szám akár végtelenségi szorzót is kaphatna a televíziós közvetítések jóvoltából.
Magától értetődő, hogy egykoron a játékra volt kíváncsi a nép. Az azonban nem állapítható meg hitelt érdemlően, hogy ma kit mi érdekel. Mint általában ott, ahol a klasszisok nem csupán kimagasló tehetségek, hanem sztárok is. A hőskorban arról áradoztak a rajongók, mennyire ügyes, rafinált, erőszakos, vagy éppen munkabíró egyik-másik futballista, ma már szinte csak a megszállottak képesek elmesélni, próbálnak meg utánozni egy-egy cselt, látványos trükköt. Az viszont, hogy a legnagyobbak mennyi pénzért cserélnek klubot, játszanak vagy osztanak autogramot, köztudomású – euróban, dollárban, fontban, forintban, oda és vissza.
Napi (kereszt)árfolyamon.
Rátapadt az üzlet a játékra, ami mindenképpen elismerés.
Hogy aztán túlnőjön a játékon, ami inkább érthető, mint elfogadható.
Mint ahogy az is, hogy most már nem annyira zsonglőrökről, egy-egy csapat öszszetartozásáról szól a mese, mint inkább primadonnákról, akik nagyon is jól tudják, hogy ők a főszereplők, nélkülük nem megy. Így eshet meg, hogy az egyik gladiátor a társaival veszik össze életre-halálra, a másik a mesterét teremti le – különösebb visszhang nélkül. És ebbe a körbe sorolható, hogy államelnökök, kormányfők, veretes politikusok tapsolnak a díszpáholyokban, hol önfeledten, hol pedig a stábjuk hozzáértői által kiötlött koreográfia szerint. A népszerűség nélkülözhetetlen, a publicitás éltető elem, eredjen akárhol, lett légyen akármi az ára.
Az nem érdekes, hogy a kezdet mást ígért.
Az idei június akkor is a játék ünnepe, ha korunk gyermeke már azt sem tudja, mi a mosókonyha.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.