Boldog emlékezetű, színházi ügyelőként és futballbíróként egyaránt legendás Zsolt úr egy békésebb korban rendre azt fejtegette, hogy a labdarúgás eredendően, a szó jó értelmében vett proli játék, ebben rejlik a varázsa. Egykoron, a körfolyosós bérházak mosókonyháinak gőzében álmodták meg a honosítók, akik biztosra mehettek a sikert illetően, hiszen nincs egyszerűbb, érthetőbb szórakozás a világon. Amikor lendül a láb, a néző lába is mozdul, amikor megnyúlik a nyak, a drukker is nyújtózkodik. A műkedvelő ugyanolyan mozdulattal kanyarít a kapu elé, mint a világklasszis, mert ugyebár az mellékszál, hogy ki hol találja el a labdát, hol a súlypontja és más effélék.
A mozgás nem tanulandó külön, mint mondjuk a kosárlabdánál, a vívásnál, vagy a tenisznél, nincs szükség különösebb skálázásra, ha a totyogó kisgyerek belerúg a labdába, azt mondjuk: futballozik. Ha eldobja, a labdázás kifejezést használjuk, tehát általánosítunk.
Zsolt úr igazsága vitathatatlan, legalábbis ami a hőskort és a lényeget illeti.
Egyszerű, mindenki által követhető játék a futball (pláne, ha leszámítjuk a lesszabályt), könnyű azonosulni a szereplőkkel, magától értetődő, hogy a néző is fut, cselez, lő, nyer és veszít.
Ennek köszönheti világ-, sőt villámkarrierjét.
A számok itt is beszédesek. Az első világbajnokságon – 1930-ban – Uruguayban már csaknem huszonötezer volt az átlagnézőszám, ami igazán figyelemreméltó, főként ha tudjuk, hogy a legutóbbi – 1998-as – franciaországi vébé adata alig húszezerrel több: negyvenhatezer. Különbség persze, hogy hetvenkét esztendővel ezelőtt annyian látták a meccseket, amennyien megjelentek a stadionokban, míg a négy évvel ezelőtti szám akár végtelenségi szorzót is kaphatna a televíziós közvetítések jóvoltából.
Magától értetődő, hogy egykoron a játékra volt kíváncsi a nép. Az azonban nem állapítható meg hitelt érdemlően, hogy ma kit mi érdekel. Mint általában ott, ahol a klasszisok nem csupán kimagasló tehetségek, hanem sztárok is. A hőskorban arról áradoztak a rajongók, mennyire ügyes, rafinált, erőszakos, vagy éppen munkabíró egyik-másik futballista, ma már szinte csak a megszállottak képesek elmesélni, próbálnak meg utánozni egy-egy cselt, látványos trükköt. Az viszont, hogy a legnagyobbak mennyi pénzért cserélnek klubot, játszanak vagy osztanak autogramot, köztudomású – euróban, dollárban, fontban, forintban, oda és vissza.
Napi (kereszt)árfolyamon.
Rátapadt az üzlet a játékra, ami mindenképpen elismerés.
Hogy aztán túlnőjön a játékon, ami inkább érthető, mint elfogadható.
Mint ahogy az is, hogy most már nem annyira zsonglőrökről, egy-egy csapat öszszetartozásáról szól a mese, mint inkább primadonnákról, akik nagyon is jól tudják, hogy ők a főszereplők, nélkülük nem megy. Így eshet meg, hogy az egyik gladiátor a társaival veszik össze életre-halálra, a másik a mesterét teremti le – különösebb visszhang nélkül. És ebbe a körbe sorolható, hogy államelnökök, kormányfők, veretes politikusok tapsolnak a díszpáholyokban, hol önfeledten, hol pedig a stábjuk hozzáértői által kiötlött koreográfia szerint. A népszerűség nélkülözhetetlen, a publicitás éltető elem, eredjen akárhol, lett légyen akármi az ára.
Az nem érdekes, hogy a kezdet mást ígért.
Az idei június akkor is a játék ünnepe, ha korunk gyermeke már azt sem tudja, mi a mosókonyha.
Kiderült mi kell a washingtoni tárgyalások sikeréhez
