Pünkösdi napok

Huber Lőrinc trombitája messze elhallatszott a svábhegyi búcsúban. Visszhangozta a Széchenyi-hegy, a Zugliget a budakeszi együttes édes-bús muzsikáját, amelyet a Diana utcai iskolában felállított sörsátorból kihallatszott kurjongatás szakított meg olykor. Három napig tartott a mulatság, amely ismét hagyománnyá vált. Nem így volt ez tíz évvel ezelőtt. Csak az öreg svábhegyiek emlékeznek, hogy a búcsú mennyire öszszekötődött a Szentlélek eljövetelével. Jókai Mór, aki felköltözött a Svábhegyre, maga is megemlékezett az 1880-as évek svábhegyi mulatságáról: „…Pünkösd hétfőjén az egész népé volt a Svábhegy. E napon mintha az egész város kimozdult volna a helyéből, úgy tódultak föl a hegyi utakon már hajnalhasadtakor a mulató csapatok, nyalka stuccer, gitárral nyakában imádottja előtt walcerezve, termetes törzspolgár, nyakába akasztott kulaccsal, felesége karján az elemózsiás tarisznya (…) útközben egy szál cigány üdvözli az érkező karavánokat, solo trombitán hangicsálva a Klapka-indulót, meg a Schneider-Fáni polkát.”
A mai pünkösdölőknek tulajdonképpen újra kellett éleszteniük ezt a hagyományt. Ebben nagy szerepe volt a helyi hagyományőrző egyesületeknek, a lelkes svábhegyieknek, a XII. kerületi önkormányzatnak. A rendszerváltozás előtt nem volt ajánlatos ilyenekkel előhozakodni, hiszen a pünkösd egyházi ünnep. Ha belegondolunk, néhány éve pünkösdhétfő munkanap volt. Hányan panaszkodtak a nyolcvanas években, hogy pünkösdhétfőn kimentek Bécsbe egy kicsit shoppingolni, de fordulhattak is vissza, minden zárva volt, mert Ausztriában pihenővel ünnepelték a szent napokat. Mennyi mindent elfeledtettek az emberekkel, mennyi mindent elhazudtak. Pedig volt fenyőfaünnep szenteste helyett és volt alkotmány ünnepe Szent István királyunk ünnepe helyett. Lassan visszaáll az évszázadok alatt kialakult rend, hagyomány, a keresztény vallás tisztelete, ami bennünket, magyarokat mindig is európaivá tett. Onnan az a negyvenöt év akart bennünket kiszakítani. Sok mindent újra kell tanulnunk, sok mindent vissza kell hoznunk a régmúlt értékeiből.
Amíg az Istenhegyi Szent László-templomban tartott a hatórai mise, addig Huber Lőrincék sem játszották a sramlit, mert zavarta volna a híveket. S ez így volt természetes. Az emberek válogattak a templom előtti téren a vásárfiákból, próbálgatták az erdélyi ködmönt, csodálták a székely terítőket. A sörsátor is tele volt. Jócskán fogyott a babgulyás, a csülök és a sültkolbász is. Rég nem látott ismerősök üdvözölték egymást. A szomszédom Svájcból ugrott haza, évtizedekig a Karthauzi utcában lakott, de aztán huszonöt évvel ezelőtt úgy döntött, új életet kezd nyugaton. De itthonról nem tudott elszakadni, itt vannak a régi svábhegyi srácok. Kéthavonta egyszer hazajön, a Basel melletti faluból olykor hoz néhány svájci focirajongót, s ilyenkor a zugligetiekkel együtt fociznak.
Hét óra után véget ért a szentmise. Sokan a hívek közül elvegyültek a Szent László téren, a búcsúban. Nemsokára megjelent a plébános úr a Diana utcai iskolaudavaron, és jelzett, hogy folytatódhat a hangos mulatság. Huber Lőrinc és budakeszi társai belezendítettek. Nem Schneider Fánit játszottak, de valami hasonlót: Sej-haj, Rozi, vasárnap kirándulunk… Csak ennyi kellett! A táncoló párokkal, fiatalokkal, idősekkel lassan megtelt a tér.