Sörvirsli

Mit szépítsem, majálisoztam én is. Valami ellenállhatatlan erő vonzott a kerületi buliba, már napok óta keveset aludtam, azt is rosszul, és zaklatott álmaimban csak görgettem egymás után a frissen csapolt söröket, tömtem az arcomba a sült kolbászt, nem törődve az ingemet fékezhetetlen vírusként elborító zsírpacákkal. Életemet és véremet egy dupla adag mustárért!
Erre az egész május elseje délelőttjét aszkétaként eltöltve – ami a tökéletes gasztronómiai beteljesülés alfája – végre lemegyek a nép közé, és mit találok? Semmit. Se kolbász, se virsli, se néptánccsoport, ijedtemben rohantam is mindjárt az egyetlen sörcsaphoz a mackóalsósok közé tolongani. Na, itt indultak az igazi kalandok.
A valószínűleg épp feltételesen szabadlábra helyezett büfés adta meg a munkaünnepi alaphangot, midőn korsó sörömet segédjével emígy blokkoltatta: üss be kétszázat, vagy én ütök! Szeretem ezt a fajta, „lenyomlak, mint a bélyeget” gyökerekből szárba szökkent humort, mert egy jó tréfa sose rossz, még ha a kereskedőtanonc egészsége is a tét. És már vettem volna elő a jegyzetfüzetemet (mert az ilyeneket meg kell örökíteni a következő generáció okulása végett), de hiába, a mackóalsósok tovasodortak a céllövöldéhez. És amit ott volt, azt nehéz lesz elhinni.
Sorolom a nyereményeket. Egypálcások: harminccentis műanyag cumi, gyerekszablya, popsztáros tükör, kulcskarika. Kétpálcások: csorba bumeráng, szalmakalap, „Kétkaromba zárlak” felirattal hímzett kispárna. És az emberek lőttek. Esküszöm!
A céllövölde ajándéközönétől visszarettenő tömeg ellenben jót szórakozhatott a négy körhinta egyikén. A legtöbben a Szuszogó ufó névre hallgató hidraulikus képződmény három percében képzelték el a munkaünnep tetőpontját; közülük is a kilences kabin utasai zsebelhettek be extra élményprofitot, mert a jó öreg Szuszogó ezt a kocsit csak komoly időeltolódással húzta vissza a lombkoronai magasságokból.
A legkisebbek meg a zárt pályás körbe-körbe rajt-cél győzelmes autóverseny körhintáról mosolyoghattak a nagyszülői fényképezőgépekbe. A küzdelemben négy személygépkocsi vett részt, indulási s egyben érkezési sorrendben: egy Lada, egy Opel, egy márkátlan és egy Mercédes, így, ahogy írom: é-vel.
A sokkoló ingerözöntől megtántorodva a mézeskalácsos sátor előtt kötöttem ki. Gigahiba. A mézeskalácsos ugyanis elhatározta, hogy lépést tart a korral. Az eredmény apró, szív alakú kalácskákban testestült meg (ez eddig rendben), plusz vicces és érzelemmel teli habszövegek, úgymint: áfamentes, adómentes, AIDS-mentes, ez volt a vicces szekció, míg nagycsaládosoknak a káromkodásszerű „Édes jó anyámnak!”, szerelmeseknek pedig a harmadik világ lepratelepeit idéző „Hiányzik a szád!” szlogennel ékített mézes sütemény javallott.
Persze az is lehet, hogy bennem volt a hiba, és a hülye kolbász miatt nem tudtam fölvenni a munkásosztály ritmusát. Pedig mindent megpróbáltam, még a színpadi bohóctréfába is bekapcsolódtam, és úgy öt-hat gyerkőccel közösen danoltam a refrént: „Emelem az ecsetem, riszálom a fenekem!”, egészen addig, amíg nem gyűlt körém némi fenyegető ünneplő sereg, hogy mint testidegen anyagot kivessen magából, és elűzzön a lakótelep felé.