Szabadegyetem az erdő szélén

A búcsú, a játék vége szép is lehet. Megrendítő, de felemelő. Szeretnék én is így menni el – írja a Víg játék – végjáték című, utolsó könyve elő-utószavában egy játékos szívű, távozni készülő, bölcs öregember, a 2002. évi Kossuth-díjas Varga Domokos (1922–2002). Ez a beszélgetés a 80. életévébe lépett humanista író, újságíró halála előtt két héttel készült, s valószínűleg ez az utolsó interjúja.

Mennyire lefogyott! Ahogy párnái között fekszik, arca, tekintete élénk, szelleme friss, de a máját felemésztő tumorok, s az egyenletesen felszívódó morfintapaszok mozgását, erejét lassítják, csontjait gyengítik, kikezdik. Karján a január óta rendszeresen, heti háromszor beadott infúziók jellegzetes, elszíneződő nyomai. Mindezekkel együtt napi öt-hat órát dolgozik, és csak annyit foglalkozik a bajával, amennyit feltétlenül kell. Hogy erejét kíméljük, az emlékek felidézésébe felesége, Magda aszszony is besegít.
– Bár könyveiben nem olvasható, köztudott a vonzódása a XII. kerülethez, a Hegyvidékhez.
– 1951-től majd 25 éven át a hegytetőn laktunk, feleségem a csillagvizsgáló könyvtárosa volt. Először a Pipiske utca 4.-ben éltünk, 37 négyzetméteren, a végén már öt gyerekkel és várandósan a hatodikkal. Aztán szerencsére sikerült átköltöznünk a szomszédos Svájci útra, egy 70 négyzetméteres, két és fél szobás lakásba. A hatodik, és jóval később a hetedik csemeténk már ott született. Gyerekeink a Felső Diana útra jártak óvodába, iskolába. Mindenki ismert minket, jelenség volt ez a nagy család a hegyen.
– Hogyan lehetett ilyen körülmények között otthon dolgozni, gyermekzsivajban írni?
– Amikor dolgoztam, az „szent” volt, senki nem léphetett be a szobába. Nem is kellett, a gyerekek lefoglalták egymást, és e tekintetben még kisebb fokú nagyothallásom is jót tett. Reggel a hírekkel, gondokkal sem volt szabad kizökkennem épp akkor készülő könyvem világából, csak este. Azt tartottam, hogy a lakás kicsi, de a rét nagy. Akkoriban szinte beépítetlen volt a hegytető, ajtónk előtt volt a szabad természet. Ott folyt az életünk nagy része. Növényhatározóval gyűjtöttük a növényeket, néztük a fákat az erdőben, szedtünk szamócát, somot, gombát, bükkfamakkot. Távcsővel vizsgáltuk a csillagokat, a Jupiter, a Szaturnusz holdjait, voltak mindenféle játékok, focimeccsek – nagy társadalmi élet folyt odafenn. Aztán barátaim gyermekei és gyermekeim barátai részére kitaláltam az erdőszéli szabadegyetemet. Szabó Árpád klasszika-filológus, Károlyházi Frigyes fizikus, Garzó Tamás mikrobiológus, Vekerdi László irodalom- és tudománytörténész és más barátaim segítettek előadni – teljesen ingyen. „Legalizálásul” mindezt meg is írtam az Élet és Irodalomba, nehogy valaki azt mondja, hogy államellenes konspiráció folyik a hegyen. Ez a szabadegyetem olyan sikeres volt, hogy például ifjabb Kurtág György Bordeaux-ból nemrég megírta, hogy mint legemlékezetesebb ifjúkori élményét tartja számon ma is. Később, amikor legnagyobb fiam megnősült és beköltöztek az egyik szobába, végleg kinőttük a Svájci úti lakást. Akkortájt kaptam a József Attila-díjat, és a XII. kerületi tanácson keresztül sikerült a mai, nagy lakást kiutaltatni a Maros utcában. Huszonhárom unokánkból többen ide születtek, mert ez amolyan „kiröpítőfészek” lett. De a gyerekek még ma is a hegytetővel álmodnak.
– 1956 után hogyan tudták így, ennyi gyerekkel átvészelni a börtönéveket?
– Sokan segítettek – mondja Magda asszony –: Sárközi Márta, Schuller Imre, Zolnay Vilmos és mások; még Albert Camus is küldött pénzt a Nobel-díjából.
– Én még odabent a Gyűjtőfogház úgynevezett kisfogházában, nagy lelki feszültségek közepette kezdtem el írni a Kutyafülűek című könyvemet, talán azért is, mert ez segített közelebb érezni magamhoz az otthon hagyottakat… A tárgyalás után több írónak: Déry Tibornak, Háy Gyulának, Tardos Tibornak és mint „kisítéletesnek”, nekem is megengedték, hogy írhassunk. Közben persze odalenn, az udvaron akasztottak. Aztán meg sem nézték, hogy mit hozunk ki, így hoztam haza a legutóbbi kötetben publikált rabverseimet, vagy mondjuk így, rímfaragásaim termékeit is – mert költőnek azért nem tartom magam.
– A kötetben a komikus és tragikus részeket természetes egységgé ötvözi, hol megnevettet, hol elszorítja a torkot. Ez a játékosság, ami egyik testvérét, Vargha Balázst is jellemezte, a szülői házból származik?
– Apám, Vargha Tamás református lelkész nagyon játékos kedvű ember volt. Erről a tőről fakad vonzódásunk mindenféle nyelvi és szójátékhoz. Bábi – Balázs – bátyámmal mi egy húron pendültünk, nagy volt az összhang köztünk. Apánk például kitalálta, hogy egy fillért fizet, ha olyan szavakat szedünk össze, melyek egyszerre jelentenek igét is, főnevet is (vár, ér, les stb.) Ha ragozott szót hoztunk (rántotta), azért csak a felét fizette.
– Nem tudom, illik-e kérdeznem arról, mit jelent az, hogy pontosan ismeri az egészségi állapotát?
– Én azt csodálom, hogy van, aki előtt titkolják a valóságot. Már így is tovább élek, mint ami orvosilag lehetséges, mert tavaly szeptemberben megmondták, hogy jó, ha három hónapom van hátra. Doktornőm még így is „rátett”, mert az ő édesapját egy hónap alatt elvitte ugyanez a betegség, én meg már hetedik hónapja húzom. Az áttétes májrák sebészileg csak egészen kezdeti stádiumban gyógyítható, egyébként sem kemoterápiával, sem besugárzással nem érnek ellene semmit.
– Terhet is rak azért az emberre – veti közbe Magda asszony. – Tavaly nyáron még nem tudtuk, így volt egy boldog, felhőtlen nyaralásunk. Igaz, akkor még sokkal jobb állapotban volt a férjem. Azóta mindenre felkészültünk, a polgármesteri hivatal szakszolgálata küld gyógytornászt, háznál adják be az infúziót is, neki így szerencsére nem kell kórházba mennie. Mindig van körülötte valaki a családból, nincsen felügyelet nélkül.
–És a hit is segít szembenézni a realitásokkal. – Örülök, hogy a legenyhébb morfintapaszt adják, (Isten áldja meg, aki kitalálta!), tiszta tudattal élek, és az ágyban végig tudom dolgozni a napot. Finn tárgyú, Kalevala-témájú tanulmányaimból talán még kitelik egy kötet, nagyjából készen is van, csupán előszót és összekötő részeket kell írni hozzá. Szellemileg aktív vagyok, verseket is olvasok, legutóbb például Szabó Lőrincet.
– Mit tekint élete, munkája legnagyobb sikerének vagy kudarcának?
– Lehet, hogy ugyanazt. Nem hagyok magam után olyan egységes írói életművet, mint Móricz vagy Mikszáth, Örkény vagy Esterházy, ami „összes művei” sorozattá növi ki magát. Sokféle, különböző könyvet írtam, emiatt az irodalmi kritika talán nem becsüli meg úgy az életművemet, ahogy megérdemelném. De én mindig tudtam, mi köti össze őket egésszé, a kutyafülűektől a világmindenségig, történelemtől a finn testvérekig: ezek mind méltóak olvasóim érdeklődésére is. Mindvégig erről az egységes világról írtam, s ha nem is maradtam mindig egyféle, választott műfajnál, stílusom, nyelvem azonos maradt. Talán van olvasó, aki éppen ezt becsüli bennem, akit mindez együtt érdekel. Azt hiszem, a Kossuth-díjjal is ezt vették észre, akik adták.
*
Varga Domokos Kossuth- és József Attila-díjas írót május 24-én, pénteken 12 óra 45 perckor kísérik utolsó útjára Budapesten, a Farkasréti temetőben. Az alkotó életének 80. évében, május 12-én hunyt el.