A gyilkosok életfogytiglani börtönbüntetése tehát szükséges rossz olyan társadalmakban, amelyek az emberi jogok nevében lemondtak a halálbüntetésről anélkül, hogy bármit is akarnának a „gyilkos uraktól”. Az ezt kiharcoló „humanisztikus” és szemforgató elit tele van néma bűntudattal, érzi a nagyközönség szemrehányását. Átgondolatlan lépését azzal igyekszik jóvátenni, hogy szemrebbenés nélkül emeli a téteket az életfogytiglani büntetésen belül; mi Magyarországon már a negyven évnél tartunk. A tudományos kuruzslás egyre drágább, de kényelmes, és akadémikus tekintélyt ad. E kuruzslás divatos jelszava, hogy sem a bitófa, sem más kivégzési módok nem bizonyultak eléggé elrettentőnek, az állam tehát kezdje el a gyilkosságról való lemondást. Ez különösen morbid érvelésnek hat abban a Kelet-Európában, ahol az állam évtizedekig gyilkolta ártatlan állampolgárait, s piedesztálra emelte az egyenruhás gyilkosokat. Ha 1947-ben Sztálin formálisan eltörölhette a halálbüntetést, miért ne tehették volna meg a buzgó rendszerváltoztatók ezúttal kissé komolyabban, a Nyugatra emelt, hűségtől sugárzó szemükkel?
A nyolcvanas évek végén a halálbüntetés eltörléséről kirobbant viták óvatossá tették bíráinkat, mondván, az akasztófa és a golyó nem hozott sem szerencsét, sem romlást a magyar népességre. A büntetés-végrehajtás központi nyilvántartójának listáján 1945-től 1988-ig 1180 kivégzett neve szerepel (a lista pontatlan és nem teljes), s az utolsó akasztás eszerint 1988. július 13-án zajlott le. Az utolsó halálos ítéletet 1989 áprilisában hagyta jóvá a Legfelsőbb Bíróság (egy férfi megerőszakolt, majd különös kegyetlenséggel meggyilkolt egy kilencéves kislányt), az Elnöki Tanács pedig nem vállalta a kegyelem kimondását. Azaz alibizett. Miután a rendszerváltás elsodorta e kollektív államfői intézményt, 1990. május 4-én a két nappal előbb megválasztott köztársasági elnök, Göncz Árpád életfogytiglanra változtatta a kéjgyilkos halálos ítéletét.
Mintha az egész – a moratóriumtól a halálbüntetés mint fő büntetési nem eltörléséig terjedő – időszak történései Michel Foucault, a XX. század jelentős francia gondolkodója tételeit támasztották volna alá: a magyar társadalom hihetetlenül rövid idő alatt járta be a „vérpad korszakától” a „börtön korszakáig” vezető utat. Az utóbbi általánossá válásával ellenállásunk, a hatalom elleni lázadásunk is beépül a hatalmat erősítő folyamatokba, amelyek „mikrofizikája” az iskolában, a börtönben, a hadseregben, az őrültek házában és a kórházban nyilvánul meg a legleplezetlenebbül. Míg a középkor büntetés-végrehajtásának – a foucault-i „vérpad korszaknak” – a jellemzője a szenvedés elnyújtása, a nyilvánosság, a szertartásosság volt (még 1949-ben is, Pálffyék kivégzésekor dob pergett, s a kirendelt század díszlépésben vonult el), addig a „börtön korszakának” a jellemzője a modern jogalkotás mindenhatóságának nyilvánvalóvá tétele. A törvénysértőből azáltal lesz bűnöző, hogy büntetőeljárásban marasztalják el, bűnözővé nyilvánítják. Foucault éppen ezért azt állítja, hogy mivel a törvénysértőknek csak a kisebb része kerül börtönbe, intézményi döntésen múlik, hogy a társadalom szemében kik tartoznak a bűnözők körébe, és kik nem. (A rendszerváltás magyar jogalkotása számtalan ilyen példát mutat, s van, aki a büntetőeljárás elől a politika legmagasabb szféráiba menekül.) Fontos momentuma a „börtönkorszaknak” az is, hogy a manipulatív módszerek, a tér- és időbeli korlátozás, a regisztrálás, a felügyelet, a megfigyelés és a vizsgálat mindennapjaink része lesz: a Nagy Testvér figyelő szeme most már liberális jóindulattal kacsint ágytitkainkra.
A halálbüntetés eltörlése óta alaposan megnőtt a szegedi Csillagban őrzött, életellenes cselekményekért elítéltek és életfogytiglanosok száma (megközelíti a kétszáz főt). Sátoraljaújhelyen különleges biztonsági körletet létesítettek a Magda Marinko típusú veszélyes, lázadásra hajlamos gyilkosok számára. Egyre több pénzbe kerülnek, mert egyre több óvintézkedést kell tenni. Az emberek meghallgatják a róluk szóló történeteket, de legyintenek arra, hogy a nagyítéletesek hét év után testileg-lelkileg megrogygyannak. Azt szeretnék, ha a büntetőpolitika az ő aggályaikat is figyelembe venné, sőt ha lehet, térjen vissza a bűntettel azonos mérvű megtorlás, a talió elvéhez. Ám a modern állam – mint Foucault bizonyítja – elsősorban a jogot, nem pedig az igazságérzetet szolgálja. Milyen emberek is azok, akiket elnyel az igazságszolgáltatás gépezete?
Kozák Mónika börtönpszichológus emberöléssel vádolt, előzetes letartóztatásban lévő férfiakat vizsgált meg 1994-ben. Az életellenes bűncselekményért vagy gyilkosságért letartóztatottakhoz a tolvajokból választotta ki a kontrollcsoportot. Kiderült, hogy az emberöléssel vádoltak intelligenciája átlagos, a lopás mesterségét űzőké viszont az alacsonyabb értékekbe esik. Csak néhány jellemző különbséget emelnék ki a vizsgálat megállapításaiból. A közösségbe illeszkedés értékei alacsonyabbak a gyilkossággal vádoltaknál, s önismeretük is gyengébb. Kiegyensúlyozatlanok az énfunkcióik, és a társas érintkezésben jóval alacsonyabb a tűrésküszöbük, mint a lopás miatt letartóztatottaké. A börtönhöz való általános alkalmazkodás az utóbbiaknál mégis rosszabb, mint az emberöléssel vádoltaknál, amit a börtönpszichológus azzal magyaráz, hogy ha – akár bevallják, akár nem – gyilkoltak, akkor a börtönlét „megérdemelt vezeklésként” jelenik meg számukra. Talán ezért is erősebb körükben az öngyilkossági hajlam. A tiszteletlenség előfordulása mindkét csoportnál hasonló értéket mutat, de az üzletelésre – bármilyen paradoxonnak tűnik is – az emberöléssel vádoltak hajlanak inkább, mert kevésbé érzékenyek a közösségi normákra, mint a tolvajok.
Játszani is kiválóan tudnak. A szegedi Csillagban nagyítéletesek mutatták be Alfred Jarry abszurdját: Übü apó és Übü anyó komikus gonoszságát nagy leleménnyel és átéléssel játszották el. A nézők – egyetemista fiúk és lányok – boldogan tapsoltak. Csakhogy a kisember mást kíván. Az, hogy a nehézfiúk lakat alatt vannak, korántsem jelent neki kétszer annyi boldogságot, mint a kádári időkben egy-egy rövid hír valamelyik hírhedt bűnöző felakasztásáról. S szeret számolni is: ki mibe kerül neki s az államnak?
Ha a magyar büntetés-végrehajtási intézetek túltelítettségét az EU két évvel ezelőtti országjelentése is hangsúlyozta, akkor ismét belenyúlnak a hazai adófizetők zsebébe? Azért kell Veszprém mellett új börtönt építeni, mert nemzetközi összehasonlításban Görögország után hazánkban a legnagyobb a zárkák telítettsége a megállapított férőhelyekhez viszonyítva? Csak 2001 első negyedében 900 fővel emelkedett a fogvatartotti létszám, amely nagyjából megfelel a Venyige utcai új objektum befogadóképességének, ám a múlt év utolsó negyedére már a 17 ezret is meghaladta a börtönpopuláció (56,49 százalékos túltelítettség), mára pedig már egy újabb, a Venyige utcaihoz hasonló épület is kevés lenne az azóta lefogottak normális elhelyezéséhez. (A börtönpopuláció ma 18 ezer főre rúg.) Hát nincs igazuk az amerikaiaknak – sóhajt fel a kisember –, amikor a hosszú és drága őrzés helyett inkább kivégzik a gyilkosokat? Nem beszélve a kínaiakról, akik nem szégyellnek kereskedni a tarkón lőtt bűnözők szerveivel.
Schmidt Attila régi, Gyilkosok és áldozatok című könyve tanulságos olvasmány a ma újra fellobbanó halálbüntetés-vitához. A három kisgyermekét a tízemeletes lakóház tetejéről ledobó miskolci férfit – miután a Legfelsőbb Bíróság is helyben hagyta halálos ítéletét – megkérdezte az ügyében eljáró rendőrtiszt: legalább sajnálja-e megölt gyermekeit? A válasz rövid volt: Tudja, mit sajnálok, alezredes úr? Csak azt, hogy a feleségemet és a negyedik gyereket életben hagytam… Soós Lajos, a négyszeres rablógyilkos kötéllel a nyakában így búcsúzott: Viszontlátásra, uraim…
Volt egy akasztás előtti vallomás is 1958-ban. Az ügyész már éppen utasítást adott volna a szőnyi gyermekgyilkos feletti ítélet végrehajtására, amikor az kiáltozni kezdett: Vallani akarok, nem teljesen úgy történt, ahogy vallottam. Nem voltam egyedül!
Miután ugyancsak pederaszta tettestársáról vallomást tett, s mivel a törvény szerint a kegyelmi kérvény elutasítása után záros határidőn belül végre kell hajtani az ítéletet – a gyilkost vallomástétele után felakasztották. (Vallomása – jegyzi meg a kékfényes Szabó László – társát is bitóra juttatta.)
A szegedi fegyház bútorgyárában az egyik rab 1984. október 19-én ámokfutást rendezett: három „smasszert” szúrt le, négyet súlyosan megsebesített. Richtert a szegedi börtönudvar elkerített részén végezték ki, ez volt az utolsó akasztás Szegeden. „Mielőtt a hurok a nyakára került, Richter kiköpött a földre” – írta a riporter. „Az ítélet-végrehajtót ez vajmi kevéssé befolyásolta. Végzett – egy hóhérral.” Az olvasó pedig elégedetten vette tudomásul, hogy mégiscsak rend van az országban.
Nem holmi kádári nosztalgia motoszkált bennem e régi pillanatfelvételek felidézésével. Azt akartam megmutatni, hogy e történetek tanulsága az, hogy a közvélemény és a hatalom egyetért a talió elvének alkalmazásában, különösen az 1963. évi nagy amnesztia után. (A politikaiak kérdése – bár több százan voltak még a Gyűjtőben, s még 1967-ben is kivégeztek fegyveres szervezkedésért egy fiatal bányászt – a hatvanas évektől marginálissá vált.) A politikai elnyomó funkciókat ellátó rendőrséget tehát sikerült elfogadtatni a társadalommal a bűnözés elleni küzdelem jegyében: az 1965 decemberétől sugárzott Kék fény is ezt szolgálta. A különös kegyetlenséggel és nyereségvágyból elkövetett gyilkosságok ügyében hozott halálos ítéletek jogosságát senki nem vonta kétségbe, 1990-ben viszont egy szűk szakértői körön kívül senkit sem kérdeztek a halálbüntetés eltörléséről. A médiában zajló vita nem helyettesíthette az egyetlen elfogadható döntést, a népszavazást. Így lettek „életfogytosok” olyan, magukat különleges erővel felruházottnak tekintő sorozatgyilkosok, akik még zárkájuk magányából is megfenyegetik közeli ismerőseiket, rokonaikat s a róluk író újságírókat. Egyetlen dologtól félnek, s ezt be is vallják: túltengő, démoni énjük kioltásától. Egyikük – még a moszkvai panelházak csecsenekre fogott felrobbantása előtt – elmondta nekem, hogy az igazi túszdrámát nem egy repülőgép elrablása jelentené, hanem egy tízemeletes épület lerohanása éjjel, amikor mindenki ágyban van. Ma az Egyesült Államokban – ahol több mint egymillió a fogvatartottak száma – épp az ilyen jellegű terrorcselekményektől tartanak.
Sziszüphosz mítosza jut eszembe. Rablásai és gyilkosságai miatt az lett lelkének büntetése az alvilágban, hogy egy súlyos sziklát kellett a meredek hegyre felhengerítenie, amely a csúcsról mindig visszazuhant. A hosszú évtizedes elzártság is ilyen sziszifuszi munkát jelent. De amikor az életfogytiglanra ítélt rab zárkája magányában tépelődik, fantáziájával és ravaszságával előre tudja vetíteni e veszélyes világ születőben lévő gyilkos terveit. Ha véletlen szerencséje úgy hozná, éppúgy csapna le a békés világra, mint a boszniai börtönök szabadultjai a jugoszláv polgárháború idején.
origo.hu
Gyanús tanácsadói szerződések több balos budai kerületben
