Szőlőhegyek és beomlott borospincék

A szőlőművelést, a bor kultúráját a rómaiak honosították meg a Kárpát-medencében. Hogy a népvándorlás viharos évszázadaiban mennyire volt és lehetett ez folyamatos, nem tudható. Régészek szerint a Balaton-felvidéken manapság használt szőlőmetsző kések és a földben itt-ott megtalált római kori, a szőlőművelésnél használatos eszközök a megtévesztésig hasonlóak, ami a szőlőkultúra folyamatosságára utal.

A kultúra historikusai azt állítják, és aligha tévednek, hogy a szőlészet-borászat kultúra teremtő és hordozó tevékenység, mely csak gazdag hagyományrendszer és kellő bölcseleti megalapozottság mellett művelhető.
A magyar borok híresek voltak a középkorban. Főként a badacsonyiak, a szekszárdiak meg a szerémségiek. „A Balaton tavon innen az erdős hegy lábánál van Vázsony vára, ennek szomszédságában található az én mezővárosom, Dörgicse, a hozzá tartozó öt faluval... Ezen a vidéken jóízűek a borok.” – írja Oláh Miklós esztergomi érsek 1536-ban. A tokaji igazi fénykorát viszont, csak a XVI. századtól számítják. Nevezetes volt viszont – a középkortól egészen a XIX. század közepéig – a mára szinte emléktelenül eltűnt budai borvidék. Meglepő, de Oláh Miklós érsek nemcsak budai, de még pesti borvidékről is tud!
A budai szőlőkről Zolnay László számol be. „A környék egyik legfejlettebb mezőgazdasági ága a szőlőművelés volt. A Buda és Pest környéki szőlőművelésnek emlékét már legrégebbi okleveleinkben megtaláljuk.” Dokumentumok igazolják: Csabarákosán (ma Rákoscsaba), a „budai Megyeren” (Békásmegyer), Pomázon, de a Gellért-hegyen, a Nap-hegyen, a budai Vár-hegy nyugati oldalán, továbbá a „Budától délre fekvő kánai kolostor s a Budától északnyugatra eső telki bencés apátság” földjein is szőlészek– borászok tevékenykedtek a középkorban. Szőlőt műveltek továbbá Csepelen (1138-as adat), Óbudán (1246), a Hárs-hegy déli lejtőjén állt Nádor faluban (1290). „A bor annyira megbecsült és keresett árucikke a középkori kereskedelemnek, hogy a budai szőlők egy részének – a sasadi, nevegyi, budaörsi szőlőknek – dézsmája egymaga alkalmas volt a perekben amúgy sem szűkölködő magyar történelem leghosszabb perének, az 1225-től 1845-ig (!!!) tartó úgynevezett sasadi tizedpernek a kirobbantásához, s hat évszázadon át való ébrentartásához.”
A dicstelen és abszurd per, mely az esztergomi érsekség és a veszprémi püspökség között zajlott, úgy végződött, hogy Buda elöljárósága az 1840-es években magához vette a dézsma jogát. Néhány évre rá, 1871-ben viszont befellegzett a sok száz esztendős budai és buda-környéki szőlőkultúrának. A filoxera- és peronoszpóra-járvány – részben pedig a város rohamos terjeszkedése – elpusztította a híres fehér- és veresborok (köztük a „budai törökvér”) parcelláit.
Messze földön híres szőlészek– borászok voltak a budaszentlőrinci kolostor pálos szerzetesei is, akiknek pincészetét gyakran keresték fel a szomszédos budanyéki vadaskertben vadászó királyaink, Nagy Lajos, Zsigmond és Mátyás, egy kis szarvas-, őz- és vaddisznóles és a vadászat feszültségét oldó borozgatásra.
Amikor a régészek egy-egy középkori eredetű budai épület maradvány falait feltárják, rendre beszámolnak róla, hogy csaknem minden korabeli ház falán az utcára nyíló pinceajtó nyomai látszanak. Ezek célja az volt, hogy megkönnyítsék a boroshordóknak a pincébe való legurítását. Nem egy alkalommal ezeknek a befalazott ajtóknak a maradványa vezette a kutatókat a beomlott, homály és korhadt ászokfák lepte borospincék nyomára, melyek immár az ízletes budai nedük nélkül alusszák álmukat az ódon épületek alatt.