Találkozás Le Pennel

Kétszer-háromszor találkoztam Jean-Marie Le Pennel, akkor még felfelé ívelő politikai karrierje első fázisában. Ez az 1960-as években történt, egy barátom és szerkesztőm, Pierre Boutang mutatott be neki egy bisztróban.
Egy szőke bretont találtam magam előtt jókedvű, nevető arccal, erős kézfogással. Pierre Boutang a Nation Française főszerkesztője volt, és én az újság New York-i tudósítójaként dolgoztam. Történelmi időket éltünk, március 19-én írták alá De Gaulle elnök nevében Evianban az algériai lázadókkal kötött végleges békét, amely úgy érintette a francia jobboldalt, mint – a hasonlat némileg sántít – a magyar népet október–november 1956-ban. Nehéz ma elképzelni, mit jelentett Algéria feladása, hiszen itt nem gyarmatról volt szó, hanem egy bekebelezett tartományról, amelyet Párizs négy egységre osztott még a XIX. században, és ezeket úgy kormányozta mint francia területeket.
Mindenki tudta egyébként, hogy De Gaulle azért adta át Algériát a fellagáknak (a gyarmatosítás ellen harcoló észak-afrikai felkelőknek), mert előre látta, hogy mint francia terület egy korlátozhatatlan bevándorlási hullám bázisa lesz (a többi afrikai néger „unokatestvérével” együtt). Amikor afrikai törzsfőnökök és arab családfők egyenként negyven-ötven rokonnal kezdték elözönleni Franciaországot – bizonyítottan francia állampolgárok voltak! –, még De Gaulle ellenségei is belátták, hogy 1962. március 19. megmentette az országot egy mind nagyobb és vészesebb inváziótól. Azt viszont kevesen értették meg, hogy ezt az inváziót hosszú távon nem lehet megakadályozni. Csak azok a francia katonák tudták, akik Algériában szolgáltak, és ezeknek egy része már Indokínában is harcolt 1945 után.
Olyan nemzeti drámáról volt tehát szó, amelyben csaknem minden francia család érintve volt, egy közel húszéves háborúskodásról, amelyben a jobboldal hazafiként állt ki, míg a baloldal nyíltan az algériai lázadók ügyét képviselte (például Jean-Paul Sartre és köre).
Evian lezárta az algériai konfliktust, ám az észak-afrikaiak beözönlésének nem vetett véget.
A jobboldal nyomására a párizsi kormány átmentette francia földre a harkikat, az arab besorozottakat, akik a franciák mellett küzdöttek. A gesztus mögött álló véres hátteret jelzi a tény, hogy azok az arab katonák, akik Algériában maradtak, iszonyatos megtorlás áldozatai lettek.
Ebben a kontextusban illik tehát vizsgálni Le Pen pályafutását. Apja hősi halált halt a világháborúban, s Jean-Marie a „nemzet árvájaként” élte meg az új tragédiát is – nevezzük ezt Eviannak –, és önkéntes lett az afrikai földön. Éppúgy, mint Basaga Boualam törzsfőnök, aki kapitányként szolgált a francia hadseregben. Kiábrándult katonák és családtagjaik tucatnyi példáját lehet felhozni, akik hittek De Gaulle ígéretében – „megtartom Algériát mint francia földet” –, és végül a cinizmus lett úrrá rajtuk. Az ő mindennapos ellenségük még ma is a „burnuszos”, akit a baloldali pártok és kormányok szociális juttatásokkal édesgetnek magukhoz. Ez utóbbiak számára ellenség a Front National (FN) és Le Pen.
Ez utóbbi nem rasszistább, mint nagyon sokan mások Európa-, sőt világszerte. Bárhogy látja is Huntington, századunk nem a kultúrkörök összecsapásának kora lesz, hanem a különböző népcsoportok végeláthatatlan konfliktusaié. Ankétok bizonyítják, és ma már szavazatok is, hogy tömegek állnak a Front National mögött, körülbelül a francia nép 25 százaléka. Aki a nagyvárosok külterületein jár vagy lakik, tudja, hogy élete és tulajdona veszélyben van, és hogy rendőri beavatkozásra nem számíthat. De Jospinre vagy Chiracra sem.
Ennek a helyzetnek a szülötte, eredménye Le Pen, és ha nem volna ő ma, akkor lenne valaki más hasonló holnap. Igaz, Le Pennek néha csípős a nyelve, de aki ismeri a franciákat, az a boutade-ra való hajlamukról is tud: régi barátaik rovására vagy a saját érdekük ellenére is gyakran tesznek szellemes megjegyzéseket. (Voltaire is megjegyezte Rousseau természetkultusza és tanai olvastán, hogy ő viszont nem hajlandó négykézlábra ereszkedni.)
Ami a francia választások első fordulójában történt, az nem csupán a politikai baloldal megbomlása, hanem a szociáldemokrácia elhomályosodása is. Az amerikaiak már jóval a Szovjetunió letűnte előtt a kétpártrendszerben látták a stabilitás titkát: egy népes liberális-konzervatív párt szemben egy liberális-szocialista párttal (a címke variálható). Így jönne létre a rezsim stabilitása: a mindenre kiterjedő szabad piac, amelyet a „haladás” kultúrája hat át. Ez Washington és London eredendő terve, amely politikai nyomás gyakorolása révén elterjedne az egész földtekén Buenos Airestől Ankaráig.
A nagy terv kiagyalói azonban nem számoltak a demokrácia forradalmával, amely világszerte tapasztalható jelenség: nem gondoltak a nemzeti elemek elidegenedésére a politikai folyamatoktól, a népcsoportok meginduló konfliktusaira, amelyeket egy idő múltán a liberális felfogásból következő együttélési kényszer gerjeszt, s azt sem látták előre, hogy mindezt egy olyan pártrendszer tetézi be, amely nem képes feldolgozni és keretbe foglalni a huszadik század vezérgondolatát, törekvéseit, lázadásait.
Ilyenkor szokott megjelenni a mindenkori homo novus, aki kimondja, hogy a király meztelen. A demokrácia lassítja a folyamatot, de radikalizálja is a kiábrándulást. A nemzetek, népek, egyes vallási irányzatok fél évszázada követik az amerikai utat, reményeket, illúziókat. Ezt erősítette a Moszkvától, Castrótól, Pol Pottól való félelem is. A vörös falon ütött rés azonban nemcsak a demokráciának kedvezett, hanem a mélyebben lakozó törekvéseknek is. Párizsról lévén szó, emlékeztethetünk arra, hogy a XVI. Lajost körülvevő nemes urak, tanácsosok a liberális brit rendszert óhajtották meghonosítani francia földön is. A király egy ideig nem egészen volt tisztában vele, hogy forradalmi helyzettel áll szemben, míg aztán guillotine alá nem hurcolták.
Tudja-e vajon most Jacques Chirac, mit vár tőle a francia nép?