Tisztelt Szerkesztőség!

A magyar sajtó rossz állapotáról
Könnyű manapság a XXI. század emberének képzelni és persze hinni. Nem kell itt keresztény hit, vallás, templomba járás, olykor egy imádság elmondása az Úr felé. Minek? Itt a média, ami majd úgyis – mint mindig – mindent megold, és helyes irányba tereli az eltévedt Jimmy-szimpatizánsokat.
Nagy a mi országunkban a fejmosás, az agyelszívás, a világmegrendítés. A szólásszabadság manapság már nem ismer határokat, túlfeszíti és széttöri azokat a tisztességes korlátokat is, amelyeket az előző századokban igyekeztek – kisebb-nagyobb sikerrel – betartani. Manapság a riporterek forró nyomon lépkednek az izgalmasabbnál izgalmasabb ügyek után, és nem ritka az olyan eset sem, amikor az elkészült „munka” középpontjában olyan megnyerő fiatalember áll, aki éppen „csak” negyven baltacsapással ölte meg édesanyját. Ezek a mai médiaalanyok azok a személyek, akikről olyan hasznos információkat és ismereteket lehet megtudni és összegyűjteni, mint például azt, hogy milyen éles volt a balta, és hogy milyen módon kaszabolta le az áldozatot. Igazán „hasznos” műsor, az már biztos. De a készítők számára mindez afféle piac, ahogy a mai globalizált bolygón mondani szokás, ebből élnek meg. S csak gondoljunk bele, mit válaszolhat a sztárriporter a gyermeke következő kérdésére:
– Apa! Te mit dolgozol?
– Hát… láncfűrészes őrültekkel szoktam beszélgetni.
Az álinterjúkról és lefizetett bérgyilkosokról már ne is beszéljünk. Hol a helyük, és mit keresnek egyáltalán a sajtóban? Bárki képes pénzt dugni az alany zsebébe, s közben előre elkészült interjúszöveget felvenni. Idáig ezek szerint csak politikai és médiakapcsolataik révén kerültek ide ezek a ragyogó szakemberek? Egymás között, az újságírói és televíziós koma-cimbora berkekben vívták ki „jogosultságukat” és stabil helyzetüket? De mások szereplését nem álinterjúk forgatásának alkalmával láthatjuk, hanem vicces politikai, aktuális műsor felvételében. Ragyogó. A színvonalas, baráti hangvételű műsort rengetegen nézik, csodálják és imádják benne a sztárokat: színésznő, újságíró, humorista stb. Kiválogatásuk szerény véleményem szerint természetesen politikai nézetük, párthovatartozásuk során történt. Fizetett pocskondiázók. A magyar média amúgy is kicsiny világában, úgy látom – tisztelet a kivételnek –, a kártevés és a lejáratás vált a legfőbb célul, minden erkölcsi norma figyelembevétele nélkül, és a tények kimondására való törekvés bizonyos érdekcsoportok számára ismeretlen út. A miniszterelnök feleségével kapcsolatos korábbi álhír terjesztése a választás időszakában hűen tükrözi mindezeket, a bulvárstílus megnyilvánulásához lehetne hasonlítani az ilyen és ehhez hasonló eseteket is.
A közszolgálati és a kereskedelmi média közötti hatalmas szakadék kettéválasztotta a tévénézők döntő többségét, az eltérő híradások elérték szándékukat, sajnos a negatív kampány és a hisztériakeltés forrásaivá váltak. Gratulálunk, szép munka volt. A választási kampány idején hallani lehetett olyan véleményeket, amelyek szerint a közszolgálati média nem egyenlő mértékben tudósított egy-egy párt fontos lépéseiről, rezdüléseiről, holott az esti politikai műsorokban egyaránt meghívták Dávid Ibolyát vagy Kovács Lászlót, és még sorolni lehetne a neveket. Ha már a politikai műsoroknál tartunk, nem mellékes megjegyezni az Orbán–Medgyessy-vitát, amely egyértelművé tette a két fél kvalitása és beszédkészsége közötti hatalmas különbséget, azonban nézzük a vitát annak közvetítése szempontjából. Tudni kell azt, hogy a kereskedelmi adók is megvásárolták a közvetítés jogát, egyikük külön kamerákat vetett be a hitelesség jegyében, más helyzetben vették Medgyessy Pétert, és ugyancsak másik pozícióból mutatták Orbán Viktort; a „pártonkívüli” politikust kamerával szemben, míg Magyarország miniszterelnökét kamerának háttal mutatták. Szóval a manipuláció nem ismer határokat. Visszatérve az újságokban elszaporodó hazugsághegyekre, joggal teheti fel a kérdést az egyszerű állampolgár, aki megütközik a tévés híreszteléseken: miért működik egyáltalán az ORTT? A szólásszabadság és a sajtóliberalizmus nevében már semmilyen korrigálást nem hajtat végre legalább egy éven belül? Félő, hogy a napilapok stílusa olyan irány felé fordul, és olyan hangnemet üt majd meg, mint a bulvársajtó jeles képviselői.
De meggyőződésem, hogy ha az értékeket közvetítő és azok mellett helyesen kiálló média felülkerekedik a „kommunikációs sártengeren”, akkor annak tekintélye méltó helyet fog elfoglalni a tisztességes és demokratikus magyar társadalomban. Vuksitz Balázs, Cegléd

A gyűlöletmagvak táptalajra hullottak
A vizsolyi plébános vagyok. Falum neve minden magyar szívében összefonódott az igével. És a magyar igével. Isten magyar igéjével. Ezért döbbentett meg mindannyiunkat a Vizsolyi Biblia elrablása. De a szomszéd falumban, Göncruszkán ennél súlyosabb is történt. Néhány héttel ezelőtt a nyolcadikos kislányok hittanórára jöttek a plébániára. Gyülekezés közben az egyik váratlanul megszólal:
– Én meg tudnám ölni Orbán Viktort!
A másik rávágja:
– Én is!
A harmadik is.
– Meg vagytok ti őrülve? – kiáltok rájuk. – Honnan veszitek ezt?
– A tanár bácsi az egész történelemórán dr. Kende Péter könyvéből olvasott nekünk, és ő mondta, hogy meg tudná ölni Orbán Viktort.
– Mondjátok meg neki, hogy a tetű essen a fejébe! – Édesanyám szokott így kifakadni, ha valami aljassággal találkozott. Az üzenetet ugyan nem merték átadni, de a következő alkalommal beszámoltak: – Otthon elmondtuk, mint mondott a pap bácsi. Nagymama azt mondta, hogy a papnak igaza van.
Indulatom azóta se csökkent. De a harag helyett végtelen szánalmat érzek egy (hány?) falusi (városi?) történelemtanár iránt. És a nyomorult bértollnok iránt, akinek a lelkéről mindent elárul a Magyar Nemzetben látott, gyűlölettől eltorzult arca. És azok iránt, akik ezt a mocskolódást megrendelték, a könyvbemutatókon díszvendégként propagálták, azaz agit.-propagálták. Akik talán jó munkájuk jutalmaként a kultuszminiszteri székből engedélyezni fogják az iskolák körül a lágy drogok és az iskolán belül a kemény lelki mérgek terjesztését. Akiknek a három T-ről nem Tőkés László, Tempfli József és Teller Ede jut az eszükbe, hanem valami más. Mert az egyetemen azt tanulták.
Tisztelt történelemtanárok! Tanulni nem szégyen. A tanulást az ábécével kell kezdeni. A magyar ábécével. Úgy, ahogy Mantskovits Bálint, a lengyel nyomdász kezdte. Aztán eljutott a V-ig, Vizsolyig. Próbálják meg összeállítani azt a névsort, amelyben Kádár János helyett Károli Gáspár szerepel és Rákosi Mátyás helyett Rákóczi Ferenc, György és Zsigmond, ha legalább elemi iskolás fokon szeretnék népünket tanítani. Mert a Vizsolyi Bibliában így olvassuk: „Valaki pedig meg botránkoztat valamellyet ez kicsinyek közzül, kik én bennem hisznek, jobb vólna hogy egy nagy malom követ kötnének az nyakára és az tenger mélységébe vettetnék.”
Egy göncruszkai nagymama azt mondta az unokájának: „A papnak igaza van.” Az ő szava súlyosabb volt a malomkőnél. Tiszta fővel meg fogják érteni a nagyváradi református Tőkés László és a katolikus Tempfli József püspökök és az amerikai magyar Nobel-díjas atomtudós, Teller Ede igéjét. A világosság igéjét, amely legyőzi a magyar fejekben a sötétséget. A győztesek önök lesznek és tanítványaik. Egyébként a győztes latin neve: victor.
Jó tanulást. Polgár Ferenc, Vizsoly

Szakma kontra pártpolitika

Őszintén sajnálom a Magyar Nemzetben immár sorozatosan megjelenő „veérre menő” megnyilvánulásokat, amelyek arra utalnak, hogy a választási kampányban kiásott csatabárdokat a progresszív konzervativizmus hagyományát felelevenítő újság sem igyekszik mielőbb elhantolni (Tóth Gy. László: Veér András, a szakma szégyene, MN, május 2.). Pedig bizony a pszichiátriai betegek rehabilitációjáért mind társadalmi méretekben egészségpolitikusként, mind pedig a konkrét orvos-beteg viszonyban az életművével tette le a maga obulusát dr. Veér András. Kétkezi munkások és magasan képzett értelmiségiek, köztük számos művészember köszönheti neki, hogy talpra állt, és nem sodorta le pályájáról kóros életszakaszában az eredeti betegségénél is súlyosabb veszélyeket rejtő társadalmi megbélyegzés.
Alig néhány hete, hogy a Népszava április 3-i számában megjelent dr. Veér András figyelemfelhívó, tömör szakmai elemzése a Fidesz alelnökének megnyilvánulásairól. Kristóf Attila a Magyar Nemzet hasábjain válaszcikkben utasította vissza Veér András kétségtelenül merész véleményét. Gazdag szakmai és élettapasztalatomra alapozott közvetítő és békéltető észrevételemet egy időben küldtem el a témát különböző oldalról megközelítő mindkét lapnak, mert bíztam a véleménynyilvánítás szabadságában. Évtizedek óta közelről ismerem ugyanis a tekintélyes elmegyógyász humánus orvosi tevékenységét s azt a szerepet, amelyet az általa közvetlenül vezetett „Völgy utca” betöltött a különféle okokból, lelkileg átmenetileg megbillent emberek gondos kezelésében és megmentésében. Azért tartottam kötelességemnek, hogy megszólaljak a vitatott ügyben, mert mélyen átéreztem V. A. nyomasztó dilemmáját, ami ez idáig visszatarthatta Kövér László „távdiagnózisának” a megfogalmazásától.
Hogy V. A. ellentétesen cselekedett volna mindazzal, amire felesküdött, s megszegte volna az orvosi etika és titoktartás kötelező szabályait? Alig hiszem, hiszen sem Tóth Gy. László, sem Kristóf Attila nem volt a betege, sem a megnevezett személy hozzátartozói és barátai nem fordultak hozzá pszichiátriai segítségét kérve. Humánuma és orvosi mivolta ez esetben éppen hogy azt követelte tőle, hogy szedje csokorba és tárja a nyilvánosság elé mindazokat a figyelmeztető tüneteket, kijelentéseket, megnyilvánulásokat, amelyek az elmegyógyász aggodalmát joggal felkeltik az illető folyamatos produkcióiban. Ha nem ezt tette volna, akkor járt volna el méltatlanul hivatásához és önmagához. Fekete János, az alkohológia doyenje, ny. főiskolai tanár
*
Tóth Gy. László írásában Veér András szakorvosi, illetve egészségpolitikai tevékenységéről egyetlen szót nem ejtett, így azt utólag is kár védelembe venni. Szerzőnk Veér úr etikailag is kifogásolható pártpolitikai és közírói munkásságát tette szóvá, pontosabban azt a módszert, amellyel Veér András pszichiáteri címe mögé bújva, úgynevezett távdiagnózissal hozza egyre inkább szélsőséges politikai ítéleteit. Érdekes lenne megtudni egyébként, mit szólnak mindehhez a szakmai érdekképviseletek és szervezetek.
A szerk.

Dr. Sz. Katalin (Csurgó): Először is szeretném biztosítani Orbán Viktor miniszterelnök urat, hogy nem kell megköszönnie a „hitet, a reményt és a szeretetet”, mert szívből adtuk, közös cél – Magyarország, 15 millió magyar, a nemzet – érdekében. Sőt mi köszönjük két és fél millióan, talán sokkal többen, amit értünk tettek, elviseltek az előző négy esztendőben. Kampányuk rendkívül elegáns, felemelő és gyűlöletmentes volt. Ez egyben reagálás a Magyar Nemzet április 23-i, Az MSZP jobb híján döntött Medgyessy mellett című cikkében Malgorzata Barwicka minősítésére, aki agresszívnak minősítette a szocialisták által sugárzott nyugalommal szemben. Az újságírónő vagy fogalomzavarban szenved, vagy semmit nem tud, halvány fogalma sincs a lezajlott kampányról, amelyben a szociális nyugalom jegyében baseballütőtől a vascsőig, rugdalásig sokféle eszköz, megfélemlítés volt bevetve, és érdekes módon csak kormányközeliekkel szemben. Fordított helyzetről még a balliberális sajtó „jóindulata” sem tudott beszámolni.
*
Fispán Géza (Debrecen): Vélemény oldalaikon visszatérő gondolat, hogy a tizenegyezer szavazókör szavazócéduláinak újraszámlálása ugyan hozhatna tíz szavazat/körönkénti eltéréssel esetleg más eredményt, de nagyon együgyűnek kell lenni ahhoz, hogy azt higgyük, hogy a szavazatszámlálók mindenütt ugyanabban az irányban tévedtek volna. Ha feltételezzük a körönkénti tízdarabos tévedést, akkor joggal gondolhatjuk, hogy ugyanabban az arányban tévedtek (hiszen nem minden számlálóbiztos volt MSZP-s), ahogyan azt a választások eredményei arányaiban mutatták. Azt hiszem, a példát mellőzhetem. Mádl Ferenc úr valószínűleg ezt is látta, mert ő bölcs ember.
*
Simon Péter (Budapest): A választásokat megnyerő szocialisták lépten-nyomon hangsúlyozzák a polgári oldal és a szocialisták közötti „árkok betemetését”. A történelem során a baloldal ezt több ízben megejtette már, de mindig a másik oldal földbe taposásával. Hagyjuk inkább betemetetlenül az árkokat – megteszi egy palló is. Bár koromnál fogva immunis vagyok a baloldal stílusával szemben, mégis megdöbbentett a Bibó István Közéleti Társaság április 16-i vitaestjének hangneme. Itt ugyanis Kéri László az MDF elnök asszonyát, a Magyar Köztársaság hivatalban lévő miniszterét „kotkodáló tyúknak” nevezte, miközben a polgári kormányt a tőle nem idegen alpári módon, hitlerjugendes, maoista gyalázkodó megjegyzésekkel illette. Ez lenne az árokbetemetés híres receptje? Kikre számít ebben Medgyessy Péter? Csak nem a Kéri László-féle Grál-lovagokra?!
*
Farkas István (Taksony): 1998-ban Orbán Viktor miniszterelnöki beiktatásán a baloldali ellenzék ülve maradt. Úgy látszik, ők így bizonyították, hogy mennyire el tudják viselni a vereséget. A most következő miniszterelnöki eskü alkalmával arra szeretném kérni az ellenzéki képviselő urakat, maradjanak ülve. Holott ezzel jómagam sem értek egyet, de amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Legalább egy icipici elégtételt kapjon az egyszerű szavazó, aki ezekhez a trükkös dolgokhoz nem ért. Éppen ezért nem is kérem, hanem elvárom, mert ez a díszes társaság mást nem érdemel.
*
Horváth Józsefné (Nagybajom): Tessék már valahogy felébreszteni Kuncze Gáborékat mély, nagy álmukból! Ugyanis többször hallottam már lekicsinylő megjegyzéseiket az Orbán-kormánnyal kapcsolatban. Nagy, gőgös felfuvalkodottságukban még arra is elragadtatták magukat Kuncze úrék, hogy bukott kormánynak „titulálják” az Orbán-kormányt. Először tisztázni kellene, hogy ki bukott. Az SZDSZ az 1990-es választásokon húsz százalék fölött végzett. Azóta csak fogyott a párt támogatottsága! Most alig haladták meg a parlamenti küszöböt! Kérdezném én: ki bukott itt? Ők vagy Orbán Viktorék, akikre két és fél millióan szavaztak? Másodszor: ha már mindenképp győztesnek érzik magukat, akkor meg miért ütik, rúgják a legyőzöttet? Jó lenne, ha végre abbahagynák a mocskolódásukat.
*
Kuncze Gábor figyelmébe!
Ami a megszólításból kimaradt (például tisztelt vagy úr), nem a véletlen műve, azt a megszólítottnak meg kell szolgálnia. Ön sem egyi