Tollhegyen

Mór. Nekem eddig nem sok dolgom volt a Fejér megyei kisvárossal (14 450 lakos, borvidék, borkombinát, barnakőszén-bányászat, római katolikus barokk templom 1701-ből, barokk Lamberg-kastély, copf Láncos-kastély, füstös bisztró a centrumban), de azért ez több volt a soknál.
Nem lennék meglepve, ha Mór lakossága a polgári engedetlenség örvén szívesen rendezné saját hatáskörben az ügyet. A „sötét” középkorban nem sokat teketóriáztak az ilyen alakokkal, mondjuk olajban megfőzve, felnégyelve kiszögezték volna a város kapujára Mór „díszpolgárait”. A büdös bankrablókat. Egy ehhez hasonló megoldással ugyan kirekesztenénk magunkat az Európai Unióból (ott nem lehet senkit sem olajban főzni, dinsztelni, erre előírás van), viszont dagasztaná keblünket a jó érzés: két latorral kevesebb van idehaza.
Szült-e már magyar anya ilyen elvetemült pondrókat, ilyen aljaembereket, mondjátok meg nekem! Nem szült. Magyar anya méhéből ilyen latrokat eddig nem termett a föld. Most igen.
Bemegy a két embernek álcázott alak a bankba, és lőni kezd… Úgy éld át a pillanatot, hogy édesanyád, testvéred, asszonyod, kisfiad vére fröcsköl a falra…! Hogy ott vagy Te is, a két haramiával szemközt, amint éppen tárat cserélnek az automata géppisztolyban – csattan a závár, a te szeretteid meg ott görnyednek a bank kövezetén, kezük a magasban.
Európai Unió? Nekem Mór soha többé nem borvidéket jelent, nem azt az apró várost, ahonnét Móga János hovédei Pákozd–Sukoró felé indultak barna posztóuniformisban vagy mezítláb.
A huszonegyedik század érkezett Mórra. Kezeket fel!