Tollhegyen

A reklámszakma potentát embere nyilatkozott nemrégiben a televízióban, megpróbálom szöveghűen idézni az elhangzottakat: „Az iskolákból sem szabad kitiltani a reklámot, ma már az iskolák is piaci alapon állnak, ez itt a színtiszta realitás, kérem, aki ezt nem látja be, az inkubátorban nevelkedett…” Körülbelül ennyit mondott az ország reklámetikusa, én meg azt mérlegeltem, az ablakon át dobjam ki a televíziót, vagy mindjárt itt, a padlószőnyegen tapossam ki a diódáit. Megállapodott feje volt a reklámetikusnak, szemmel láthatóan meggyőződésből mondta, amit mondott, sem pártbefolyást, sem urambátyámos sumákolást nem néztem ki belőle. Vagyis tiszta keresztényi hittel mondta bele a mikrofonba, kérem szépen, a tanterem és a szertár között igenis helyük lehet a pántlikás Barbie-t és az emeletes hamburgert népszerűsítő hirdetéseknek. Ellenkező esetben az intézmény, mármint az iskola, durván megsértené a szabad piaci verseny vonatkozó rendelkezéseit, aminek akár törvényi következményei is lehetnek.
Tíz, talán tizenöt másodpercnyi idő állt a tévénéző rendelkezésére, hogy szemügyre vehesse a bizniszment – ez természetesen nem elegendő enyhe személyiségzavar megállapításához. Nekem, újságcikkírónak alapvetően nem is ezzel a monetáris emberrel volt bajom, sokkal inkább a riporterrel, aki elmulasztotta feltenni az ilyenkor kézenfekvő kérdést, hogy akkor ilyen alapon, teszem azt, a Tisztelt Házat is ki lehetne plakátolni a piacgazdaság jegyében.
Esetleg a bazilikát és az Új köztemetőt is be lehetne teríteni partyvonalas szórólapokkal (percenként százvalahány forint plusz áfa)? A riporter azonban elfelejtett ilyen kérdéseket feltenni a reklámetikusnak, az meg bolond lett volna megnyilatkozni.
Álltam, mint Bálám szamara.