Tollhegyen

Sándor László, a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének (MSZOSZ) elnöke sajtóbeszélgetés keretében közleményt juttatott el tegnap délután kedves mindnyájunknak. Közel voltam ahhoz, hogy meghasadjon a szívem. Jó László nagy lendülettel kiborította a bilit, csípőre tette a kezét, aztán meg mondott mindenféléket.
Nem biztos, hogy Sándor Lászlónak kellett mondania a végkifejletet, arra ott a Legfelsőbb Bíróság. Sándor Lászlónak el kellene mennie ismét az elemibe, számtant, nyelvtant, geometriát tanulnia, sok a lemaradás. Sándor László valószínűleg birkózószőnyegen aludt a megelőző etapban, vagy hibbantnak nézi a magyar lakosságot. Micsoda? Az nem mentő körülmény, kedves László, hogy fogom magam, és kiszállok az elnöki funkcióból. Az könnyű. Nevetséges. Ha valaki vizet prédikál, miközben tudjuk, amit tudunk, helyesebb, ha takarékra teszi magát. El ne sírjam magam a vállalt proletárságán.
Hallom, csak elnöki tisztéről mondott le kenetes Sándor László, fizetésre, végkielégítésre vonatkozó igényeit nem öntötte formába. (Szép fényképet is közölt a tegnapi Népszabadság elnök úrról, kedvesen, szelíd suttogósan pillantott reánk, ahogyan csak leköszönt szakszervezeti elnökök szoktak a lakosság irányában.) Ott lapult Lászlóban a szakszervezeti sötétség.
Nekrológot is írt a legnépszerűbb napilap az emelkedett szakszervezeti pallérról A mai nappal lemondok címmel – elmorzsoltam a könnycseppjeimet. Laci elment. Baj van, a harangokat félreverik, a kakukknak szólnak, hogy ne kakukkoljon. Világvége van. Uramatyám!