Úgy kezdődött, hogy visszaütött...

Amikor a konspirációs elméletek rajongójaként közismert megfigyelő arról hall, hogy az Egyesült Államok elnöke 2001. augusztus 6-án a központi hírszerzéstől információt kapott amerikai légitársaságok ellen készülő al-Kaida-akciókról, ám a tragédia – mint tudjuk – szeptember 11-én mégiscsak bekövetkezett, nos, akkor alighanem akaratlanul is felidézi a demokrácia hazájának történelmét.

A friss hírek konkrétan két eseményt juttathatnak eszünkbe: 1898-at, amikor bekövetkezett az Egyesült Államokat végérvényesen nagyhatalommá tevő spanyol–amerikai háború ürügyéül szolgáló kubai incidens, vagy 1941-et, a Pearl Harbor elleni japán támadást, amely bevonta Amerikát a második világháborúba, eldöntve annak végkimenetelét. Történelmi távlatokból már mindkettőről kiderült, hogy nem a naiv amerikai magatartás, illetve az ezt kihasználó gonosz agresszor orvtámadása, hanem sokkal inkább a hidegfejű, számító nagypolitika eredményezte ezeket az eseményeket, amelyek szálai paradox módon éppen az áldozatként szereplő Egyesült Államok fővárosába vezettek.
Mielőtt azonban abba a hibába esnénk, hogy a New York és Washington ellen elkövetett terrortámadások megszervezését közvetlenül a Bush-adminisztrációnak tulajdonítanánk, ki kell kapcsolnunk akaratlanul is élénk fantáziánkat, és inkább józan eszünkre kell hagyatkoznunk. Ebben segítségünkre lehetnek a fent idézett történelmi fordulópontok mára már kibontott tapasztalatai, az amerikai demokrácia és az egész amerikai rendszer sajátosságainak tanulmányozása. A tengerentúlon találóan csak „amerikai pitének” nevezett, kívülről álomszerűnek tűnő létforma fenntartásához részben a nem éppen demokratikus külpolitika is hozzájárult – olyan módszerekkel, amelyektől az alapító atyák talán forogtak is eleget a sírjukban. Antidemokratikus rezsimek, terrorszervezetek, maffiahálózatok támogatása, „nincs köszönet benne” hitelpolitika vagy a hírneves repülőgéphordozó-diplomácia mind-mind szerepelt már a Potomac-parti elit eszköztárában. A tények magukért beszélnek: az amerikai politika célkitűzéseihez gyakran elébe ment ellenfeleinek, és a morális normákat áthágva hajtott végre stratégiai megelőző lépéseket (vagy éppen készakarva elmulasztotta azokat), amelyek néha sok – akár amerikai – áldozattal is jártak. Az események kibogozása csupán azért ütközik akadályokba, mert a demokratikus–liberális imázs (amely Amerikán belül javarészt egybeesik a valósággal) mindig megkövetelte a maga évtizedekre titkosított ködösítő manővereit is.
Ahogy tehát az Egyesült Államok sem tűnik naiv áldozatnak, úgy a megfigyelő sem lehet az. A közvélemény máig nem kapott cáfolhatatlan bizonyítékot a szeptember 11-i események elkövetőinek azonosításáról – hírszerzési titkokra hivatkozva. Úgy tűnik, hogy az elnök előzetes tájékozottságát sem vizsgálják majd a nagyközönség előtt, csupán a törvényhozás hírszerzési bizottságai intézkedhetnek, zárt ajtók mögött. A kérdőre vonást szorgalmazó demokraták sem valószínű, hogy átütik ezt a falat, amely a Kennedy-gyilkosságot vizsgáló független Warren-bizottsághoz hasonló grémium felállítását eredményezné. Igaz is, az 1963. novemberi dallasi merénylet ilyetén vizsgálata is csak azt érte el, hogy sokakat kényelmetlen helyzetbe hozott.