VITAFÓRUM

Mi történt Sixtus-kápolnában?
A Sixtus-kápolna helyreállításáról szóló cikkük (Magyar Nemzet Magazin, 2002. március 30.) szerint a restaurátorok Michelangelo legnagyobb alkotását barbár módon háztartási mosószerekkel lesúrolták, majd a „Broadway-stílusnak” megfelelően átfestették, feláldozva a művészi szempontokat a látványosságnak és a japán megbízók üzleti szempontjainak. A japánok kizárólagos forgalmazási joggal, dokumentumfilmet kívántak készíteni a restaurálásról. A cikk szerint két ellenérdekű tábor jött létre, az egyik a munkálatokat végző Mancinelli, a másik a New York-i kritikus Beck körül. Az a koncepció, hogy tudományos kérdéseket különböző beállítottságú csoportok döntsenek el, engem a sötét korszakok módszereire emlékeztet.
Most idézek a cikkből: „Mancinelli azon a véleményen volt, hogy a kápolna festményeit meg kell menteni az idő vasfogától, visszaállítani úgy, ahogy azt Michelangelo látta. Lekaparni a párát, a lámpások által hagyott kormot… James Beck és társai ezzel szembehelyezik azt a felfogást, hogy a művész előre tudta, hogy alkotása megszenvedi majd az idő múlását…”
Beck fenti álláspontja szerint a művész nem a jelenkornak, esetünkben II. Gyula, hanem az 500 évvel későbbi pápának, II. János Pálnak dolgozott, előre tudván a várható szennyezés mértékét. Ebből logikusan következik, hogy kénytelen volt erőteljesebb, „rikító sárgát, kéket, vöröset” használni, hogy az idő múlásával kapja meg a művész által megálmodott színharmóniát.
Kérdés, hogy restaurálni kell-e a kultúrértékeket, vagy meghagyni eredeti romlott állapotukban? „Mi lesz a Kheopsz-piramissal vagy a párizsi Notre-Dame-mal? Hiányzó köveik helyére plasztik pótlásokat öntenek majd?”
Nos, láttam Dephiben egy, a földrengés által megrongált ókori templom újjáépített épületét, melyben a hiányzó részeket az eredetitől eltérő színárnyalatú elemekkel pótolták. Így szemünk előtt elevenedett újjá a régi templom egy nagy kőrakáshalmaz helyén.
Nos, a cikkben említett japán filmet a bajor tévé jóvoltából módom volt látni. A restaurátorcsoport vezetőjének neve: Colalucci volt. „Korunkban a gyorsaság a fontos, na meg a befolyó haszon” – így a cikk. A munka tizenhárom évig tartott.
Legelőször is felmérték a mű állapotát négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre. A munkatársak nagyító szemüveggel és kézinagyítóval pásztázták végig a hatalmas felületet, felmérve a korábbi restaurálások nyomait is. Korábban az állagmegóvás céljából lakkal vonták be a felületet, mely az idők folyamán megrepedezett és elszíneződött, a gyertyák és lámpák évszázados korma vastagon fedte be a freskót. Ennek lemosására a cikkben említett erős kemikáliákat a vízben oldható ammónium-bikarbonát jelentette, ami nem háztartási mosószer. Japánból szállított különleges papírral fedték be a tisztítandó felületet, és a megnedvesített papír levonása után a még fennmaradt kormot nedves szivaccsal törölték le. A korábbi beázások miatt meglazult részeket infravörös sugárral vizsgálták át, és a stabilizátort injekciós tűvel fecskendezték a kép alá. A korábbi restaurátorok által végzett szakszerűtlen javításokat és a XVIII. században ráfestett álszemérmes drapériákat eltávolították. A filmben nem esett szó arról, hogy a freskókat átfestették volna, pedig a csoport vezetője, éppen a felelősség súlya miatt, a munka minden részletét a helyszínen diktafonba mondta, amit esténként naplójában is rögzített.
A művész által használt festékek összetételét laboratóriumban elemezték, így a cikkben említett rikító kék festék színét az értékes lapis lazuli ásvány pora adta.
„Még talán eljön az idő, mikor a televízió – akár egy reklámban – egymás mellett mutatja majd a Sixtus-kápolna képeit: előtte és utána.” Idézet a cikkből. Jelentem, az idő elérkezett. Az említett filmben ugyanis bemutatták a tisztítás egész folyamatát, így valóban láthattuk az összehasonlítást.
Lenyűgöző volt látni a nagy művész alkotását visszaállított, eredeti mivoltában.
Pásztóy András, Balatonföldvár

Mátyás király és Drakula
Lassan belefáradok abba a legalább harminc éve folytatott meddő küzdelembe, amelyet a vámpírként a filmtörténetbe is bejutott Drakula gróf ellen folytatok.
Az elmúlt évtizedekben ugyanis számos újságíró, amatőr, sőt néha hivatásos történész is leírta, hogy Mátyás király az 1462-ben elfogott havasalföldi vajdát, IV. Vlad Tepest (1448–1462, 1476), akit Drakulának is emlegetnek, Visegrádon fogolyként őriztette.
Hiába tiltakozom az állítás ellen – mert egyetlen hiteles adat sincs, ami ezt igazolná –, mégis újra meg újra felbukkan.
Legutóbb a Magyar Nemzet 2002. március 9-i, szombati számában írta Fáy Zoltán Életüket, de főként vérüket című cikkében, hogy Drakulát Visegrádon, a Salamon-toronyban őrizték. Az alábbiakban a cikk néhány pontatlanságát szeretném szóvá tenni.
Mircea vajda nem volt a mi Drakulánk édesapja, és Zsigmond király idejében nem ő lett a Sárkány-rend tagja. A tény az, hogy 1431-ben Vladot, a havasalföldi trónkövetelőt emelte Zsigmond a rend tagjai közé. A II. Vladként számon tartott uralkodó, 1435–1447 között havasalföldi vajda volt az, akit a történelem – a rend sárkányos jelvénye miatt – először Draculnak nevezett.
A Tepes (ejtsd: Cepes) melléknevet is helytelenül írja a szerző (ennek pusztán nyomdai oka volt – A szerk.), a szó jelentése: nyárs. Egyébként nem Fáy Zoltán az első, aki a Salamon-tornyot említi Drakula börtöneként. Visegrádon 1989-ben megjelent egy Florescu nevű, Bostonban élő román történész egy kanadai forgatócsoporttal, hogy a Salamon-toronyban, Drakula börtönének helyszínén filmezzen. Kérdésemre, hogy milyen bizonyíték alapján teszi ezt, Florescu egy korabeli orosz forrásra hivatkozott. Megígérte, hogy ha visszatér Amerikába, megküldi nekem azt az adatot, amelyet azóta is várok.
A valóság az, hogy egyedül Bonfini, Mátyás olasz történetírója említi, hogy a király 1462-ben elfogatta, és Budára küldte Drakulát, majd tíz évig fogságban őriztette. Azt, hogy hol volt Drakula börtöne, a történetíró nem említi.
Az 1470-es évek közepén Mátyás király a saját unokatestvérét, az akkor éppen özvegy Szilágyi Jusztinát adta feleségül Drakulához. A házassággal valószínűleg az volt a király célja, hogy a vajda Mátyás unokasógoraként az ő érdekeit képviselje Havasalföldön. 1476-ban ugyanis Mátyás visszahelyezte Drakulát vajdai méltóságába, de két hónap múlva elesett a török elleni harcban. Özvegye, Jusztina asszony az 1480-as években eladományozta a vajda pécsi piactéri házát.
A román történetírásból Vlad Tepes alakját ugyan kegyetlen uralkodóként, de országa függetlenségéért küzdő nemzeti hősként ismerjük meg. A „legszebb” példája ennek a szemléletnek a vajda halálának 500. évfordulójára kiadott emlékkönyv (Corneliu Leu: Plingerea lui Dracula. Bukarest, 1976). A marxista történetírás eme gyöngyszemének a megírásához is a birodalomból jött a minta. Egy orosz történész, aki korábban megírta Rettegett Iván cár (vö. Sztálin) történetét, még 1964-ben megjelentetett egy kötetet Elbeszélés Drakuláról címmel.
Szőke Mátyás

A keleti magyarokról
Obrusánszky Borbála a Magyar Nemzet Magazin 2002. március 23-i számának Átutazó című írásában Denis Sinor amerikai egyetemi tanszékvezetőre hivatkozva azt állítja, hogy Julianus barát a tatárjárás előtt nem járt a keleten maradt magyarok földjén, s „nem bizonyos, hogy a XIII. században magyarok éltek a Volga mentén”.
Ezzel kapcsolatban a következőkre szeretném a figyelmet felhívni.
A magyar honfoglalás előtt igenis maradtak keleten magyar törzsek. Örmény források például gyakran emlegették az úgynevezett szavárd magyarokat, akik a Kaukázus vidékén laktak, ugyanakkor a magyar nép emlékezete is úgy őrizte meg, hogy maradtak még keleten magyarok. Valószínű, hogy néha hallottak is róluk a volgai Bolgárországból és Kvárezmből Magyarországra érkezőktől. Ezekkel az országokkal a tatárjárás előtt élénk kereskedelmi kapcsolataink voltak. A keleti magyarokról szóló híreket IV. Béla király is hallhatta, ezért támogatta előbb Ottó, majd Julianus barát keleti kutatóútját, melynek során természetesen a fenyegető tatár veszélyről is igyekezett híreket kapni. Európában akkor szinte nem is volt olyan ország, amelynek erőforrásai meghaladták volna a magyar királyét, így az anyagi támogatás a legcsekélyebb problémát sem jelentette Béla király számára.
Hogy a szavárd magyarokon kívül a Volga vidéken is maradtak magyarok, azt bizonyítja a Tardy Lajos által megtalált orosz nyelvű dokumentum, amely jó kétszáz évvel a tatárjárás után magyar rabszolgák egész tömegét említi. Tardy Lajosnak meggyőződése volt, hogy ezek a rabszolgák nem Kárpát-medencei, hanem keleti magyarok voltak, mivel akkor már hosszú ideje nem jártak sem tatárok, sem oroszok a Kárpátok medencéjében. Akkoriban a moszkvai fejedelem a tatárok vazallusa volt, így kerültek birtokába a rabszolgák nevét feltüntető iratok.
Julianus leírása nem volt személytelen, mert megemlíti például, hogy a Volga vidéki magyarok között ott találta a tatárok követét, akiről felsorolja, hogy a tatáron és a magyaron kívül még hány nyelven beszélt. Ott-tartózkodásának az volt az oka, hogy a tatárokkal vívott ütközetben a magyarok győztek.
Reális a barát azon állítása, mely szerint az ottani magyarok „lóhúst, farkashúst s efféléket esznek”, keleten még ma is vannak olyan országok, amelyek lakói farkas- és kutyahúst is esznek. A volgai magyarok zord éghajlati viszonyaik miatt szorultak rá a Kárpát-medencei magyarokénál sokkal szegényesebb táplálékra. Hogy maga a törzsfőnök nem tárgyalt Julianusszal (legalábbis erről nincs híradás), azzal magyarázható, hogy a szerzetes nem vitt semmilyen üzenetet a magyar királytól, feladata csupán az volt, hogy megtalálja a keleten maradt testvéreket, és híreket hozzon a tatár veszélyről. Julianus nem volt földrajztudós, így nem tudott pontos leírást adni a magyarok szállásterületének nagyságáról, annak földrajzi elhelyezkedéséről, mert erre ideje sem volt. A tatár veszély miatt sietnie kellett vissza. Azt azonban hírül adta, hogy magyarul beszélnek, s örültek jövetelének.
Ha elfogadjuk az amerikai Denis Sinor állítását, hogy Julianus egyszerűen kitalálta ezt a történetet, csak „átutazó” volt, akkor hazudnia kellett rendfőnökének, hazudnia kellett a magyar királynak, sőt a legfőbb egyházi méltóságnak, a pápának is, mert Rómába is elküldték a hírrel. Mindez nehezen képzelhető el a szigorú Domonkos-rend egyik legkiválóbb tagjáról.
Ha Julianus mégis valótlant állított volna, akkor még mindig ott van rendtársának, Ottónak a híradása a keleten lakó magyarokról, bár ő betegsége miatt már nem jutott el hozzájuk.
A következő évben az óriási mongol birodalom hatalmas sereget küldött megvert csapatai megerősítésére, s ezek aztán elfoglalták Magna Hungariát.
Azok a keleti magyarok, akik túlélték a tatárok Magyarországon is ismert szörnyű mészárlását, a tatárok rabszolgái lettek, s a következő évszázadokban nyelvüket is elvesztették. Tatárral kevert leszármazottaik ma baskírok néven élnek Oroszországban. Bár tatárul beszélnek, népük magyar nevét érdekes módon megtartották. A tatár hangtörvényeknek megfelelően azonban magyar helyett „modzsar”-nak mondják magukat. A Gyarmat és Jenő helységneveken kívül ez az elnevezés is bizonyítja a magyarok egykori jelenlétét a Volga vidékén.
Varga-Balázs Gábor, Győr