Vízumkényszer

Mintha az őserdőben lenne ez az ország, úgy viselkednek a vízumot kérő magyar állampolgárokkal – fakad ki egy asszony Kanada nagykövetsége előtt. Ha nem is fogalmaz mindenki ilyen élesen, de a panasz általános mind az elutasított, mind az eredményes kérelmezők körében. A fél éve egyoldalúan bevezetett vízumkényszer sok fájdalmat és bosszúságot okoz az utazni vágyóknak.

Ha férfi vagy, légy férfi, ám ha még fiatalnak is számítasz, csak mérsékelten reménykedj abban, hogy beutazási engedélyt kapsz Kanadába. Egy olvasónk szerint a „fiatal és férfi” kombináció az, amely a leginkább csökkenti az esélyt. Bár ő lány és kettős állampolgár (magyar és kanadai), mégsem kerülhette el a csalódást. Harminckilenc éves barátja nem kapta meg a vízumot.
Alexandra családja Kanadában él, de ő maga tíz éve visszatelepült az óhazába. Vőlegénye az öccse családját még nem ismeri; gondolták, a közös kanadai út jó alkalom lesz a találkozásra. Azok Ottawában nem mozdulhatnak: kicsinyek a gyerekek… Csakhogy Pálnak papíron nem túl magas a havi nettó fizetése. Hiába csatolt jövedelmi kimutatásához másolatot a saját nevén lévő lakásának tulajdoni lapjáról, hasonló igazolást a fél budaörsi telkéről, a repülőjegy-foglalásról, meghívólevelet és faxot arról, hogy a kanadai apósjelölt teljes egészében garantálja ellátásukat a kinti biztosítási költségekkel együtt – Pál nem kerülhette el az elutasítást.
Az erről szóló értesítés indoksémákat sorakoztat föl. Ezek közül a következők voltak beikszelve: „Ön nem győzte meg az elbíráló tisztet, hogy olyan kötelékek fűzik az országhoz, amelyben lakik, hogy oda vissza is fog térni.” „Arról sem győzte meg az elbírálót, hogy szándékában áll – és képes is – visszatérni.” „Nem adott kellő indokot, hogy miért akar Kanadába látogatni.”
E választ Alexandra vette kézhez a kanadai nagykövetség Zugligeti úti vízumirodáján. Beszélgetési lehetőséget kért barátja ügyének elbírálójával. Ezt biztosítottak is neki. Kifogásolta, hogy a döntés meghozatala előtt nem kínálták föl az „interjú” lehetőségét a kérelmezőnek, pedig abban az esetben két-három perc alatt világossá vált volna, hogy nem szándékozik kint maradni. A felelet az volt, hogy nagyon kevés kérelmezőt hívnak be interjúra, anélkül is jogukban áll elutasító határozatot hozni. Alexandra szerint a beszélgetés inkább csak általánosságokat érintett, mivel az egyébként udvarias tiszt nem vette elő a konkrét ügy papírjait.
Csak valószínűsítette az okot: kevés lehet a kérelmező fizetése… és az ő munkakörében Kanadában bárhol sokkal többet kereshetne. Miután megtudta, hogy Alexandra a fiú barátnője, azt mondta, nem akar tippeket adni, de ha összeházasodnának, akkor Pál még letelepedési engedélyt is kapna, nemhogy vízumot. Csakhogy ők Magyarországon akarnak élni. Bizonygassák újra és újra, hogy nem akarják a kanadai törvényeket kijátszani? Minden egyes vízumkérelem kezelési díja 13 500 forint (75 kanadai dollár), függetlenül az elbírálás kimenetelétől!

Alexandra úgy véli, barátja további vízumkérelmei netán még hiábavalóbbak lennének, hiszen a (csak angolul vagy franciául kitölthető) teszt egyik kérdése éppen ez: „Volt-e elutasított vízumkérelme?” Olvasónk hiányolja a kanadai vízumiroda jóhiszeműségét, nehezményezi, hogy titkosnak minősíthető személyes dokumentumokat, adatokat is kérnek – amelyeket ráadásul vissza sem szolgáltatnak! Egyúttal képtelenségnek tartja, hogy pár órás eljárás során mérlegelni tudják, hogy valaki meg tud-e itthon élni a fizetéséből, vagy sem.
Tavaly sokat cikkeztek a lapok az Amerikai Egyesült Államok sok szempontból bántó vízumkiadási eljárásáról. Akkoriban a kanadai gyakorlatról még nem eshetett szó, mert a kanadai állampolgársági és bevándorlási hivatal csak december 5-én rendelte el a vízumkényszert Magyarországgal szemben. A motívumok egy része hasonló a Szabadság téri és a Zugligeti úti konzulátuson, magának a vízumközelezettségnek az indoka azonban különböző. Az amerikaiak állítása szerint megugrott az USA-ban illegális munkát vállalók, az engedélyezett tartózkodást önkényesen meghosszabbító magyar turisták száma. Kanada viszont arra hivatkozott, amikor visszaállította az 1994-ben eltörölt vízumkényszert, hogy „ez volt az egyetlen lehetőség a nagyszámú, javarészt megalapozatlan menekültkérelmek ügyének a kezelésére”. Ki-ki viszaemlékezhet rá, hogy 2001-ben efféle híreket kaptunk: tetőzik Kanadában a hazánkból érkező cigánymenekült-hullám, Magyarország első helyre került a menekülteket adó országok listáján. (Tavaly egyébként körülbelül 3600 magyar állampolgár kért Kanadában menedékjogot.) Míg a menekültstátus-kérelmeknek átlagosan 50-60 százalékát ítélte megalapozottnak az illetékes ottawai minisztérium, addig a magyar kérelmeket tekintve ez az arány 8-15 százalékos!
Igen, a tavalyi év volt az, amikor egy rádióinterjúban maga a miniszterelnök emelte föl a szavát az ellen, hogy „iparszerű, szervezett csoportok tűntek fel”, amelyek kanadai menedékjog-kérelmeket intéznek olyanoknak, akiket semmiféle üldöztetés nem ér Magyarországon. A kanadai magyar újságokat akkoriban ellepték a bevándorlási ügyekre szakosodott ügyvédi irodák és más ilyen profilú szervezetek hirdetései. E „bevándorlási szakértők” tanácsai alapján igen sok nem roma származású magyar állampolgár is üldözést elszenvedett romának adta ki magát a kanadai hatóságok előtt, hogy „lubickolhasson” az állami segélyben. Egyetlen menekült évi eltartási költsége 20 ezer dollár. Kanada rájött, hogy olcsóbb lesz Magyarországgal szemben is visszaállítania a vízumrendszert. Ugyanez a jelenség korábban a csehek és a szlovákok esetében is lejátszódott, aminek eredményeképpen ott már 1997-ben újraéledt a vízumkényszer.
Kormányváltás idején kisebbfajta csoda volna, ha minisztériumi köztisztviselők részletes nyilatkozatokat adnának kényes témákban. Így köszönet illeti Horváth Gábor leköszönő külügyi szóvivőt, aki megkeresésemre a következő lakonikus választ üzente egy munkatársán keresztül: folyamatos a konzultáció a kanadai féllel, és reméljük, hogy a jövőben mi, magyarok újból vízummentesen utazhatunk Kanadába.
Azt, hogy mi a „jövőben” szó tartalma, hiába is tudakoltam. A mostani helyzetben mégis akad más feltárnivaló. 2001. decemberi sajtóközleményében a kanadai nagykövetség ezt deklarálta: „A vízumhivatal küldetésének szerves része minden ügyfelének a legmagasabb színvonalon történő kiszolgálása.” Vajon mennyiben teljesül ez a vízummegadás méltányossága, illetve a szolgáltatás minősége terén?
A kanadai nagykövetség Zugligeti út 51. alatti konzulátusa előtt sor áll egy csütörtök délután. Már-már megrendezett jelenetnek tűnik, ami odaérkeztemkor fogad: épp egy Szegedről érkezett, idős házaspár panaszkodik a biztonsági őrnek, hogy bár interjúra idézték be őket, a konzul mégsem fogadja őket, házon kívüli, halaszthatatlan tárgyalásra hivatkozva.

Egy éppen távozó fiatal nőhöz lépek; utazási iroda alkalmazottja. Két turista- és két szakmai úthoz sikerült elintéznie a vízumot.
– Megaláztatás az, amit itt az ember elszenved. Itt kell állni a tűző napon vagy esőben-szélben az utcán, legalább két óra várakozás a beadáskor, és legalább kettő, mikor érte kell jönni. Nekünk még nem volt problémánk, az utasaink mindig megkapták a vízumot, de mikor először itt voltam, azt láttam, hogy körülbelül tízből négynek adták meg… Volt itt egy fiatalember, akinek kétmillió forintos bankszámlája volt, mégis azzal utasították el, hogy kevés az anyagi fedezete.
Húszévesforma srác érkezik kissé szédelegve. Egy fiatal pár felé tart. Látom, hogy hármasban bosszankodnak. Megtudom, hogy a pár fiú tagja a kérelmező bátyja. Légitársaságnál dolgozik, egyik kanadai szolgálati útja során egy hetet fog kint tölteni, erre szeretné magával vinni öccsét is. Annak viszont már az is „priusza”, hogy csak félmilliója van a bankban. Már kétszer volt itt Jászberényből, de most is azt közölték, „pótlás” kell: igazolás, hogy főiskolára jár.
– Jelezték ezt? – kérdezem a jászberényi fiút.
– Nem. Csak most.
– De biztatták?
– Nem biztatás volt, hanem inkább elutasítás. Nem tudom igazolni, hol fogok lakni.
– Pedig el tudnám intézni, hogy ott lakhasson nálam a szállodában – szól közbe a bátyja. – Legszívesebben hagynám az egészet, csak már be van fizetve az eljárási díj. Addig kell verni a vasat, míg végleg ki nem mondják: nem.
Egy idősebb hölgyhöz fordulok, neki is van mondanivalója, bár ő a sikeresek közé tartozik.
– A beadási idő kezdete fél kilenc, de hétkor az ember már negyedik-ötödik a sorban. Ha nem kerül sorra tizenegyig, lehúzzák a rolót; ha vidéki az illető, jöhet újra, vagy mehet szállodába. Elérhetetlenek telefonon. Faxolnom kellett; igaz, akkor korrektül visszahívtak… Rengeteg papírt kérnek, olyanokat is, amikhez semmi közük. A meghívó féllel, tehát saját állampolgáraikkal is méltánytalanok: az emberek nem szívesen adnak ki a kezükből mondjuk hitelkártya-másolatot. Nyolcvanhatban sem volt ilyen nehézkes a vízumkérelem!
Másvalaki megkér, vegyem bele a cikkbe, hogy ő többször is végignézte a nagykövetség egész kerítését, de sehol sem látta kiírva a vízumhivatal fogadási idejét.
Végül egy középkorú özvegyasszonnyal beszélek, megint csak a vesztesek táborából. Lelkiismeretes munkájára való tekintettel három hónap szabadságot biztosítottak neki ahhoz a rendkívüli lehetőséghez, hogy egy kanadai jó ismerőse, akit egy éve ő kísért el Magyarország nevezetes fürdőhelyeire, cserében kész megmutatni neki az ő hazája nevezetességeit. A munkahely minden igazolást megadott, és írásba foglalta azt is, hogy munkatársát visszavárja. A meghívó kinyilvánította, hogy magyar vendége minden kinti költségét állja. Az özvegy csatolta az önkormányzattól már majdnem teljes egészében megvásárolt lakása tulajdoni lapjának másolatát is. Elutasították. Utólagos beszélgetést kért. Hétfőn közölték vele, az a gond, hogy vendéglátója nem fedte föl eléggé anyagi helyzetét. Tudomására hozták, attól is félnek, hogy ő valójában dolgozni megy ki, és kint is fog maradni. Most visszatért, elhozta kanadai meghívójának utólagos faxát a bankszámlája kivonatáról. Késő, tudta meg a dokumentum benyújtásakor. Igaz, a jövő hétfőn újraindíthatja az egészet, ha hozza az újabb 13 500 forintos nyugtát.

Különös lélektani helyzetbe kerülök. Szégyenérzet fog el, amint a szelíd asszony nekem bizonygatja, hogy nem szolgál rá a kanadai diplomáciai testület gyanújára.
– Tényleg nem vagyok gazdag, ahogy külföldre járó sem… Egyszerűen örültem annak, hogy láthatnék egy másik országot. Pentictonba mennék, és eszem ágában sincs, hogy kint maradjak. Itt vannak a lányaim, négy unokám, életem munkája, a kis lakás, minden, ami benne van, a legkisebb csecsebecséig. Nem értek semmit, hiszen a szabadságom el van intézve, a repülőjegy-foglalás is megvan, vendéglátóm kezességet vállalt.
A kanadai nagykövetség sajtóreferensének elküldtem a kérdéseimet, amelyekkel készséges közbenjárása eredményeként Jim Versteegh, Kanada bécsi képviselete vízumosztályának programfelelőse foglalkozott. Azazhogy a kérdések kisebb részével. Válaszának lényegét a magyarországi sajtóreferens e-mailen közvetítette: „A vízumkényszert belátható időn belül nem kívánjuk eltörölni. Az ügyfélszolgálatra vonatkozó kérdésekhez kapcsolódva: nem fontos személyesen beadni a vízumkérelmeket, kivéve a sürgős eseteket. A kérelmek a követség címére postán, illetve utazási irodákon keresztül is eljuttathatók, továbbá kitettünk a követség területén is egy postaládát, amelybe szintén lehet kérelmeket helyezni. Az elutasítási aránnyal kapcsolatban: a vízumkényszer bevezetése óta mintegy 4000 kérelem érkezett, ennek 25 százalékát utasítottuk el. Ez az arány most valamelyest csökkenő tendenciát mutat.” A referens utóiratban tette hozzá: „A többi kérdésre nem sikerült választ kapnom; remélem, ez segít.” Ennyi.
Egyébként Kanada is, mi is NATO-tagország vagyunk, két szövetséges, egyenrangú, szabad ország.