A bokályosház rejtélye

Nagy mennyiségű, feldolgozatlan tárgyi leletanyag. Egymásra rétegződő korok maradványai. Bonyolult feladványok sora régésznek, művészettörténésznek, építésznek. Mindez jellemzi a Kárpát-medence egyik legjelentősebb műemlékegyüttesének, a gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyház és fejedelmi/érseki palota helyreállítását. Az 1999 óta magyarországi szakmai és anyagi segítséggel folyó kutatás és rekonstrukció legújabb eredményeiről számoltak be a héten magyar és román szakemberek Budapesten, a Teleki László Alapítvány székházában.

Idősebb Entz Géza írta a székesegyházról a máig alapvető monográfiát még 1958-ban. A XI–XIII. századi székesegyház helyreállítása a XX. század elején kezdődött meg Möller István építész vezetésével. A tudományos és műszaki szempontból máig időtállónak tekinthető munkát az első világháború szakította félbe. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején ismét nagyobb lendülettel végzett építőipari tevékenység inkább károsnak ítélhető meg. Ugyanebben az időben Radu Heitel ásott a székesegyház alatt és körül, de anyagának teljes feldolgozása még nem történt meg. A kilencvenes években német anyagi segítséggel indult újra a munka – műemlékvédelmi szempontból kifogásolhatóan. Megújították az északi torony nyugati és északi homlokzatát, s így az épület eredeti anyagának majdnem kilencven százaléka megsemmisült építéstörténeti szempontból fontos nyomokkal együtt. Ekkor alakították ki a szentély új liturgikus terét is. Az 1790-es években készült barokk főoltárt, Hoffmayer Simon értékes művét áttették a főszentélyből az északi kereszthajószárba, jelentőségéhez képest méltatlan helyre. Később az érsekség belátta, hogy ez hiba volt, az oltár 1999 végén visszakerült eredeti helyére. De közben eltűnt róla a baldachin alatti, nagyméretű corpus.
Ilyen előzmények után kérte Jakubinyi György érsek 1999 tavaszán az Országos Műemlékvédelmi Hivatal (ma Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, KÖH) segítségét. Szakmai vezetőnek felkérte a KÖH Kárpát-medencei referensét, Káldi Gyulát. Káldi Gyula és Sarkadi Márton építész dolgozta ki az épületegyüttes hosszú távú kutatási és helyreállítási tervét. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 1999-től anyagilag is támogatta a munkát, amely az elhúzódó előkészületek miatt 2001-től indulhatott meg komolyabb méretekben. A megállapodás szerint magyar állami költségvetésből biztosított támogatás mellett az érsekség is részt vállal a tervezéstől az előzetes tudományos kutatásokon át az építőipari kivitelezésig és restaurálásig tartó munkafolyamat terheiből. Az 1999-ben jóváhagyott terv az egyházmegyei és dómmúzeum létrehozásával összeegyeztetett, 1999-ben jóváhagyott terv konzerváló jellegű helyreállítást fogalmaz meg. A cél az, hogy minél többet megőrizzenek a történelmi örökségnek tekinthető értékekből.
Az építészek abból indultak ki, hogy a székesegyház és a palota szerves egységet képez, nem választható el egymástól. Az együttes kutatásának, felújításának, restaurálásának egységes folyamatként való tervezése, a hibák, károk elhárításán túlmenő, hosszabb távú, a jövőbeni működtetés, fenntartás lehetőségeit is tartalmazó koncepcióba illesztése azért is indokolt – magyarázza Sarkadi Márton –, mert így nagyobb az esély a terv megvalósulására. Az illetékes önkormányzat, román szakmai és társadalmi körök érdeklődéssel, jó szándékú segítőkészséggel fogadták a magyarországi kezdeményezéseket. Az erdélyi magyar közösségben volt némi ellenállás az akcióval szemben. Elsősorban azért, mert a KÖH igen szigorúan előírja az egyes munkafolyamatok elvégzésének módját. Ami azért szükséges, mert ilyen nagyságrendű kutatás és helyreállítás során könnyen eltűnhetnek műemlékvédelmi szempontból fontos részletek, amelyeket pótolni már nem lehet.
Példa erre, hogy a művészettörténészek a véletlennek köszönhetően szereztek tudomást azokról a gyönyörű, XVII. századi csempemaradványokról, „bokályokról”, amelyeket 1623-ban rendelt meg Bethlen Gábor Konstantinápolyból Tholdalagi Mihály követ révén. Villanyszerelők 1996-ban megbontották az érseki palota főkapuján a dongaboltozatot, mögüle potyogott ki harminc darab színes bokálytöredék!
A feltárás magyarországi irányítói romániai szakembereket vonnak be a munkába, ahol csak lehet. Ásatásvezetőnek az egyik legkiválóbb, középkorra szakosodott román régészt, Daniela Marcut kérték fel. Az elmúlt két évben végzett feltárómunkája minden szempontból kifogástalan, jól dokumentált. Eddig csak az építőipari munkálatok által érintett területeken lehetett alapos, teljes értékű ásatást folytatni, a régészeti szelvények helyét is ezek határozták meg, ezért a régészeti munka kissé alárendelt helyzetbe került. A későbbiekben remélhetőleg lehetőség lesz a következetesen tudományos koncepció alapján végzendő feltárásokra, ami közös kívánsága régésznek, művészettörténésznek, építésznek egyaránt.
A szervezők találtak a helyszínen kellő szakértelemmel dolgozó építőipari cégeket, festőrestaurátorokat és egy Budapesten végzett, de Erdélyben dolgozó farestaurátort is. Kőrestaurátorokat azonban mindenképpen Magyarországról kellett toborozniuk, mert ilyen szakembereket Romániában az utóbbi évtizedekben nem képeztek. Nagy szerepet kap a kőipari munkákban az érsekség tulajdonában lévő kőfaragóműhely. Az elmúlt három évben javarészt befejeződött az érseki palota északi homlokzatának helyreállítása, megkezdődött a székesegyház kőtagozatainak és falfelületeinek szakszerű restaurálása és az épület általános felújítása. Elkészült a sekrestye statikai megerősítésére és teljes körű építészeti, épületgépészeti helyreállítására vonatkozó terv. A székesegyház művészeti jelentősége messzire sugárzik. Ha megvalósul a jó színvonalú helyreállítás, az a többi romániai műemléki rekonstrukció színvonalát is emelheti. Azoknak a szakmai kapcsolatoknak köszönhetően, amelyek e munka során kialakulnak a magyar és erdélyi magyar, illetve román szakemberek között.