Aki elég idős hozzá, az jól emlékszik azokra a zsibbasztóan nyomasztó pártállami évtizedekre, amikor erőnek erejével tették zenei kultúránk szerves részévé a kommunista mozgalmi indulókat és dalokat. Az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek reggeli rádiós műsorai ezekkel a melódiákkal igyekeztek kedvet csinálni az iskolába, munkába készülő polgároknak. Csináltak is.
Miközben a kórusok ajkáról messze szállt az ének, azalatt az ország valamennyi munkahelyén kommunista (szocialista) párttitkárok, valamint hozzájuk kötődő szakszervezeti tisztségviselők és személyzeti vezetők irányították a helyi káderpolitikát a magasabb szintű elvárások szellemében. Az üzemekben és a gyárakban munkaversenyeket szerveztek, amelyeken illendő volt Sztahanov elvtárs példamutató termelési eredményeit követve többszörösen túlteljesíteni a normát. Aki hosszabb távra kívánt berendezkedni, annak szocialista brigádokba kellett tagozódnia. Ki kellett vennie a részét a munkahelyi mozgalmakat erősítő teendőkből (brigádversenyek, kommunista szombatok, vállalati ünnepségek április 4., május 1., november 7., amelyeken a szónokok jól odamondogattak a kapitalista-imperialista burzsoáziának), és ajánlatos volt felvonulnia a munka ünnepén, merthogy keményen számon tartották, ki ment el, s ki nem. Aki kihúzta magát a kollektív őrületből, az a prémiumok és a jutalmak osztogatásakor tapasztalhatta a hátrányos következményeket. Ügynökök és besúgók kiterjedt hálózata szállította az információkat az emberek szűkebb környezetének minden zegzugából, s a fél ország rettegett attól, hogy a hatalom részéről valamilyen atrocitás éri.
A rádió ez idő tájt naponta szolgáltatta a sajátos zenei élményt: „Sződd a selymet elvtárs…”, „Vörös Csepel, vezesd a harcot, Váci út felelj neki…”, „Április négyről szóljon az ének…”, „Munkásőrnek egy baja, így van ez, mért nincs három élete, élete…”. Zengett a dal. Közben a származásuk, a korábbi társadalmi, politikai hovatartozásuk vagy ötvenhatos magatartásuk alapján számon tartott és megbélyegzett emberek börtönökben sínylődtek (már aki elkerülte a kivégzést), illetve a városokból kitelepítve, vagyonuktól megfosztva, embertelen körülmények közé kényszerítve éltek. A hátrányosan megkülönböztetett családok gyermekeit elzárták a továbbtanulás lehetőségeitől, az e körhöz tartozó értelmiségieket pedig arra kárhoztatták, hogy fizikai munkával keressék kenyerüket. Az osztályharcnak nevezett gyalázatos tevékenység a társadalom minden rétegét elérte és megalázta.
Fel lehet tenni a kérdést, vajon miért jut eszünkbe mindez most, az új magyar demokrácia tizenharmadik évében?
Nos, azért, mert a Fiatal Baloldal jóvoltából nemrég kényszerű időutazást tehettek a sötét múltba azok, akik Tokaj közelében, a kenusok által szívesen látogatott Bodrog-parti Unió Campingben kerestek felüdülést. A kemping gazdái ugyanis lehetőséget adtak a nevezett szervezet tagjainak arra, hogy saját emblémájukat, valamint az MSZP szegfűs címerét kihelyezve felállítsák kék egyensátraikat, majd a kocsmaszerű büfé termében élő rockkoncerttel szórakoztassák magukat.
Ezzel amúgy nem is volna különösebb gond, hiszen láttunk már ehhez hasonlót, s a fellépő együttes valóban jó színvonalon adta elő zeneszámait. A társasággal egy kempingben tartózkodó, pihenni vágyó embereknek azonban már okozhatott némi kellemetlenséget az, amikor a tábortűz és a fáklyák körül imbolygó, alkoholmámorba szédült baloldali fiatalok minősíthetetlen kornyikálással előadták azokat a dalokat, amelyek hallatán a jobb érzésű emberek idegszálai összekuszálódnak.
Mi, akiknek megadatott e műélvezet, reméltük, hogy elfogadható időn belül véget ér a különös produkció. Tévedtünk. Éjjel egy órakor is harsogott a „Vörös zászló leng, lengeti a szél…”, a „Hej, te bunkócska, te drága…”, a „Föl, föl, ti rabjai a Földnek…”, no és persze az elmaradhatatlan Vörös Csepel.
Mindez olyan fiatalemberek előadásában, akiknek nem lehettek megélt élményeik a baloldali diktatúra említett időszakából, s akiknek különös módon nem akadt a repertoárjában egyetlen magyar népdal, de még magyar nóta sem. Eltekintve attól, hogy e fiatalok egyesekben nagyon rossz emlékeket ébresztettek (s ettől azért nehéz eltekinteni), elgondolkodtató, hogyan hidalható át az a szakadék, amely a Magyar Szocialista Párt állítólagos Kovács László pártelnök által gyakran hangoztatott szociáldemokrata értékrendje, illetve a párt fiatal szimpatizánsainak, s részben utánpótlásának értékrendje között tátong. (Amennyiben mégsem tátong, úgy nem kell áthidalni.)
Ha abból indulunk ki, hogy egykor az MSZP ideológiai és szellemi elődei (vagyis a sztálini diktatúra honi irányítói) keményen szétverték és felszámolták a szervezett munkásság körében népszerű, hiteles baloldali irányt képviselő Szociáldemokrata Pártot, ma pedig kisajátítják annak értékrendjét, miként a nép vagyonát az 1989-es spontán lenyúlások idején, akkor nem csodálkozhatunk a Fiatal Baloldal identitászavarán és tanácstalanságán. Kovács pártelnök és Medgyessy miniszterelnök újabb bejelentését követően, miszerint a szocialisták a frissen barkácsolt „nemzeti közép, demokratikus koalíció” tagjává avanzsálták magukat, immár tartani lehet a Fiatal Baloldal teljes megzavarodásától.
E baloldali mozgalomnak halovány sejtelme sem lehet arról, mi fán terem a baloldal. Tagjai kapaszkodót keresnek a hazugságok tengerében. Amikor azt látják és hallják, hogy a szocialisták – akiknek a holdudvarában, de mai vezetői között is szép számmal akadnak multimilliomosok – a kongresszusukon szemrebbenés nélkül éneklik az Internacionálét, s arra bíztatják az éhes proletárt, hogy tegyen már valamit a saját érdekében, akkor bizony hiába markolásznak fogódzó után.
Nem marad más a kezükben, mint a „Vörös Csepel”.
Ami pedig a tokaji Unió Campinget illeti, javasoljuk a tulajdonosának, változtassa meg az intézmény nevét. Lehetne például Szovjetunió Camping. Akkor senkit nem érne meglepetés a sátorverés után.
Orbán Viktor: Brüsszel nem Magyarország főnöke
