Egy bolognai diák ódája Magyarországhoz

Hagymási Bálint, a humanista költő és főpap, aki nevét latinosan Valentinus Cybelius Varasdiensisként használta, a délvidéki Varasdon született 1490 táján. 1506-tól – Szatmári György pécsi püspök hathatós támogatásával – Itáliában tanult. Bologna egyetemén a híres Giovan Battista Pio (1460–1540) előadásait hallgatta, aki nagyra becsülte Hagymási tehetségét, és verseit egyik könyve függelékeként közreadta. A költő 1512-től Pécs, majd Székesfehérvár kanonokja lett. Legfontosabb művének a Hagenauban 1517-ben megjelent Opusculum de laudibus et vituperio vini et aquae – Művecske a bor meg a víz dicséretéről és kárhoztatásáról – című, Székesfehérváron írott versét tartják. A mű egyébként úgy született, hogy Pécsett Szatmári püspök rendezésében tartottak egy „humanista symposiont”, amelyen egy bizonyos Macedóniai László a bor és a borivók dicséretét zengte. Erre válaszolt művében Hagymási Bálint. Másik jeles verse, az Ad Pannoniam (Magyarországhoz) latin minták nyomán zengi a szülőföld gazdagságát, szépségét és reményteli jövőjét.
A Pannóniát magasztaló vers, mely 1509-ből datálódik, tehát még az itáliai diákévekből, nyilvánvalóan azt a célt szolgálta, hogy tanárai és diáktársai megismerjék és megszeressék azt a távoli és sokszor tán gyanakvással szemlélt, netán barbár földnek hitt országot, ahová az idegenbe szakadt poéta gondolatban minden nap visszatért. „Boldog lehetsz, szerencsés Magyarország, / derűs éghajlat fürdeti a tájad…” – kezdi Pannónia dicséretét, majd áttér a hazai táj bőségének és termékenységének ecsetelésére. „Isten kegyéből kincsben, gazdagságban / el nem maradsz te egyetlen országtól” – jegyzi meg, majd elmondja, mily sok „vörhenyes arany por” terem Pannónia bányáiban. Ám a föld gyomrának rejtett kincsei – bár tengernyi van belőlük – mégsem vetélkedhetnek a rögök teremte ajándékokkal, hiszen „Szardínia nem terem annyi búzát, / Apuliában nincs kövérebb asztag, / s a földjeid sokkalta zsírosabbak, / mint szántói gazdag Campaniának”. Ezután a magyar borok dicsérete következik. „Van-e vidék, amelynek venyigéje / különb bort terem? s tán tüzes csatával / nem győzöl-e a jó latin borocskán? / A zamatos nedükben szinte fürdesz, / szőlőben, sáfrányban, hiába gazdag, / Kis-Ázsiát is biztos, hogy legyőzöd. / A fürtök versenyén eléd nem állhat / fölényes arccal Lesbos édes fürtje, / Sziciliánk is csak tenéked adná / biztos a nyertesnek kijáró pálmát. / De mit tovább, a latiumi borral / mérjünk bár szigorún, a jó szerémi versenyre kel, dicsérik is mindenhol…” Nem kétséges, kellett némi hetyke öntudat ahhoz, hogy olasz környezetének szemébe vágja: dúsabb a hazai búza, mint az apuliai, és édesebb a szerémi bor a latiuminál…
Harcra kész nemzet a magyar, írja költőnk, ám „vésztjósló pajzsát és a görbe kardot, / a harcnemzette nép ledobja menten, / s vidám szívével vígan táncra perdül” – ha békeidő járja. Csakhogy most nem a tánc idejét éljük – a felvetés esztendőkkel Mohács előtt figyelmet érdemel: – „Söpörd halálba már e számos csürhét, / amely a népek rablásán nőtt eddig, / pusztítsd hát el nevét is a töröknek…” A harcias zengzet világosan megmutatja, hogy a „Magyarország – Európa védőpajzsa” gondolat ez idő tájt is ismerős lehetett már. Költőnk nem tudja, bár sejti tán: nehéz idők várnak nemzetére: Mégis bízik: „Magyarország… neved a földkerekség táján / dicsőbb leszen és híresebb, mint egykor / Róma neve. Isten hozzád, légy boldog.” – zárja versét Hagymási Bálint, a költő, aki fiatalon, huszonhét éves korában, 1517-ben hunyt el.