Én nem tudom...

Én nem tudom, kiérdemeltem-e a nyugalmat. Itt fekszem a kertemben, a hintaágyon, felhőtlen kék az ég, enyhe délnyugati szél fúj, madarak csicseregnek, békák brekegnek. Arany János sorai járnak az eszemben: „Egy kis független nyugalmat, melyben a dal megfoganhat…” A nyugalom tényleg független, az idegeskedő és aggodalmaskodó ember pedig rab mindörökké.
Egy dolog zavar most érdemtelen nyugalmamban, mégpedig az, hogy kertünk meggyfáit megtámadta a monília. Ez gyalázatos betegség. Az egyébként gyönyörű meggyfák most úgy néznek ki, mintha a ragya verte volna ki őket. Az egykor fehér virág rárothadt az ágra, a levelek zöldjébe valami undok barna massza vegyül: millió halott virág. Millió elfonnyadt élet, hamvába holt születés.
Nyugalom, mondom magamban, s nézem, mily undorító állapot ez. A levelek megpróbálnak nőni. Sok levél van, talán több is, mint megtöppedt, halott virág. Sok-sok levél van, mégsem elég. A fákon a nyomorúságos barna szín uralkodik. Hiába van tavasz, oda van a kert független nyugalma. Pedig permeteztünk. Néhány éve visszavágtuk a fertőzött ágakat. Leszedtük, és tűzre vetettük a száraz, halott virágokat és leveleket. Akkor, úgy négy éve, azt hittem, folyamatos lesz a megújulás.
Tavaly már termést hoztak a fák. S most megint itt van. Behunyt szememmel is látom, ahogy nyomul. Megérinti az egészséges leveleket, érintésétől összetöppednek, és néhány héten belül zörgő avarrá válnak. Felveszik a monília színét és stílusát, engednek természetének. Nem tudom, honnan jön, hol lappang ez a betegség. Mert nem csak a mi meggyfáinkat érte el. Mintha a szelek szárnyán utazna. A környékünkön minden fa megfertőződött. A kór felhabzsolta a fiatal hajtásokat, kikezdte az életerőt.
Termés nem lesz most néhány évig megint.
Ez talán nem is zavarna. Legfeljebb nem eszünk meggyet. Meggy nélkül is lehet nyugodt az ember. Csak a látvány! A virágzásnak indult élet szörnyű megcsonkulásának látványa gyötör, bárhogy igyekszem megfeledkezni róla. Néha kénytelen vagyok arra gondolni, hátha most belepusztulnak a fák. Félelmetes. A monília viszont nem fél semmitől. Nincs ellensége. A permetezésre, amely arra szolgált volna, hogy megfékezze és visszatartsa, fütyült. Képes teljes békét teremteni. Csak azt nem tudom, mi lesz vele, ha tényleg meghalnak a fák.
Azon tűnődöm, hogy a betegségnek van-e betegsége. Ha volna, talán nem uralkodna el ilyen könnyen, ilyen természetesen az egészség felett. Lehet, hogy nem is az egészség a természetes állapot? Lehet, hogy az egészséges virágzás, a bő termés, az újjászületés, a remény csak álom? Ezért kell folyton permetezni? Ezért szükséges a szüntelen készenlét, az ellenméreg alkalmazása, mert a monília része a természetnek, s amikor nincs ilyen látványosan jelen, akkor erőt gyűjt?
De hát permeteztünk. Mire mentünk vele? Valamikor azért ültettem meggyfákat, mert azt hallottam, hogy a meggy képes megvédeni önmagát. Felismeri és legyőzi az ellenségeit. S íme, most megint kiderült, hogy milyen esendő. Fejet hajt a szelek szárnyán érkező ragály előtt, és szinte maga mutatja meg és szemlélteti, milyen a monília. Ugyanis a kórokozó láthatatlan. A jelenlétét csak az árulja el, hogy a fán megjelennek a betegség undorító tünetei és nem hoz termést. A monília talán azt is mondhatná, mindez nem miattam van. A fa akarta így. Én itt voltam és itt leszek mindig. A meggyre specializáltam magamat, tehát szinte rokonok vagyunk. Már-már barátok. Tőlem igazán nem kell félnie. Zöld helyett barna lesz. Na és? Nem hoz termést? Termést érlelni amúgy is fárasztó. A monília minden terhet levesz a fa válláról, leveszi a szépség, a növekvés, a szüntelen változás terhét.
A földre sütöm a szemem, hogy ne lássam. De így is látom.
Undorító.
Csak remélni tudom, hogy egyszer majd újra belepi a zöld. Hogy a legközelebbi termésig hány évnek kell eltelnie, én nem tudom…