Elképesztő. Több mint húsz éve halott, s még mindig vannak, akik nincsenek kibékülve munkáival. Holott angyalokat festett. A szent családot. Olasz tájat. Gyönyörű aktokat. Miért okoz Molnár C. Pál piktúrája néhányaknak ma is idegrángásokat?
A rángósok szerint képei „nagyon megosztják a közönséget”. Nem értem ezt a mondatot. Valószínűleg azért, mert hamis. Úgyhogy mielőtt átlépnénk zsebkendőnyi műtermének küszöbét, tegyünk egy kurta kitérőt.
Mindenki tudja, hogy negyvenöt után sok magyar művészre, tudósra és gondolkodóra sütöttek bélyeget. Csaknem olyanformán, ahogy a lovakra szokták: viseljék, amíg élnek. Viselték, sokan még haláluk után is.
Ha ezt népes közönséggel a hátuk mögött tették volna – amire gyakran hivatkoztak –, rendben lett volna. De nem. Csupán néhány bosszúra áhítozó tehetségtelenről volt szó, élükön a sótlan, pápaszemes Révaival, aki a kultúrát felügyelte az ötvenes években. Néhány cikke után bizonnyal kanálszám nyelte a karlsbadi sót, mert a gonoszság kikezdte a gyomrát.
Nem volt egyedül.
Fogdmegjei, mint Keszi Imre vagy Barabás Tibor – meg kell őket már egyszer nevezni, hogy tudjuk, kiknek a sírját kéne megbotozni –, a Szabad Nép hasábjain mondták ki a „népítéletet” a soros áldozatra. Néha súlyosabb volt, mint a pofonok az Andrássy út 60.-ban. Azért súlyosabb, mert a megbélyegezettekbe attól fogva bárki belerúghatott, és akkorát, amekkorát akart. Védekezésre nem volt lehetőség.
„Pontos adataim vannak arról, miként köpték be egyesek a köztudatba, hogy én fasiszta vagyok, majd klerikális reakciós, a múlt rendszer kiszolgálója.” Ez a mondat Molnár C. Pál önéletrajzából való. Hozzáteszi még: „Mennyivel »szolgáltam« én ki jobban a múlt rendszert, mint más, nálam a múltban is jobban kereső, és semmi esetre sem kevésbé foglalkoztatott kollégám, ki ma jelentős szerepet játszik.”
Tudjuk, kikről beszél.
Pátzay Pálról és Kisfaludy Stróbl Zsigmondról, a szapora Lenin- és Sztálin-szobrok alkotóiról, akiket az ötvenes és hatvanas években a rendszer ünnepelt.
De hagyjuk őket! Pontosabban: róluk majd máskor.
Térjünk vissza Molnár C. Pálhoz!
Szólni kéne személyéről, mert sokan nem tudják, honnan indult és ki volt valójában.
Életének meghatározó irányt adott az a tizenhét éves francia kisasszony, aki a múlt század végén érkezett Magyarországra egy Csanád megyei birtokra. Jeanne Contat-nak hívták a leányt, aki – ahogy akkoriban szokás volt – „mademoiselle”-ként tanította franciára a nemesi család bakfis leányát.
Szolgált a gazdaságban egy fess kertészlegény, s ahogy a mesékben történik, a fiú meg a lány egymásba szerettek. A szerelemből házasság lett, a házasságból hét gyermek, közülük az elsőt Pálnak hívták. Ő a mi emberünk.
A nagybirtok és tulajdonosa nem csak azért játszik nagy szerepet az életében, mert lehetőséget adott szülei találkozására. Más is történt. A férfi észrevette a fiúcska kézügyességét. Felhívatta a kastélyba a szülőket, és pénzt adott nekik. Írassák a Pali gyereket jobb iskolába. Így lett városi kosztos diák, és alakult az élete attól fogva úgy, hogy szegény fiúként is végezhette iskoláit. Ehhez persze kellett, hogy egészen az akadémiáig mindig vállaljon tanulmányai mellett munkát és tanítványokat.
Néha azért akadtak döccenők.
„Egy kis számvetéssel úgy látszott előttem, hogy öt-hat tanítványból kijön a megélhetéshez szükséges anyagi alap. Időmből délutánonként telni fog, és mivel 1-2 tanítványt mindig az osztálytársak közül választottam, az is biztosítottnak látszott, hogy ezzel én is elkészülök a magam leckéivel. Így vágtam neki az ötödik reálnak. Mint osztályeminensnek ekkor már egy kis tekintélyem is volt. Tandíjmentes és ruhajárandós is voltam, és fix reméltem, hogy ösztöndíjat is kapok. (…) Mikor az év végén kihirdették az ösztöndíjjuttatások eredményeit, és megint kiestem, úgy felindultam, és annyira elkeseredtem, hogy nagyon panaszos, lázongó levelet írtam Tisza Istvánnak Gesztre. Hamarosan válasz jött: 120 koronát küldött saját pénztára terhére.”
Mérnöknek készült, de egy folyóirat rajzpályázata eldöntötte, hogy mégse. Tizenhét évesen ő nyerte az első díjat egy folyóirat pályázatán. „A jó hírt hozó lappéldányt az altiszt bemutatta az osztálynak (…) a fiúk a vállukra emeltek, így cipeltek körül az intézetben.”
Ettől fogva egyetlen célja van: művésznek, híres embernek lenni.
És pályája tényleg felível. A szerencse se hagyja el. Mindig talál pártfogókat, akik – látva rajzait és festményeit – mögé állnak, segítik. Megnyeri őket az is, hogy a fiú rengeteget dolgozik. Még olyan munkát is elvállal, amit más az ő korában méltatlannak venne.
Huszonnégy évesen felvigyázó a Balatonnál Szinyei Merse Pál két unokája mellett, csak azért, hogy a mester közelében lehessen. Kikerül Svájcba, ahol rajzot tanít egy kisfiúnak, közben kiállít, de a fő cél: Párizs. És az is sikerül. A svájci patríciuscsalád, Sulzerék segítik. Nem ingyen. Le kell másolnia számukra egy hatalmas Tizian-képet a Louvre-ban.
Huszonkilenc éves, mikor hirtelen honvágyat érez. Összecsomagol, és hazatér.
Itthon minden más, mint amilyennek Párizsban képzelte. Négy nyelven beszél, ruházata és viselkedése európai, megél a képeiből, azt hiszi, ezzel majd sikert arat. Téved. Internacionalistának tartják, amit csak egy lépés választ el a kommunistától. A nemzetköziség gyanúját erősíti házassága is: 1931-ben Gstettner Alice osztrák zenetanárnőt veszi feleségül. Attól fogva a Ménesi úton lakik, ahol a műterem van, ami ma múzeum.
Hírnevét mégis megteremti. Nem akármilyen módon.
Rajzolója lesz az Est-lapoknak. Naponta lead egy-egy „riportrajzot”, ez nyújtja a megélhetését. 1937-ben megfesti a párizsi világkiállítás magyar pavilonjának díszítő pannóját. Grand prix-t nyer vele, hamarosan tagja lesz a Szinyei Társaságnak, kiállítások, megrendelések, gyönyörű nők: virág nő minden lépése nyomán.
Aztán minden megváltozik.
Negyvenöt után hatalomhoz jutnak a korábbi irigyek, hozzá a sok tehetségtelen. Azonnal jelzik: vége a jó világnak, MCP mester… Most mi jövünk.
És jöttek.
És lemeszelték a freskóit, és száműzték kiállítótermekből, és ocsmány dolgokat írtak róla a lapokban. Tíz év csönd következik. Elmaradnak a fényben fürdő művésztársak, csak az egyháztól kap munkát.
Fordulatot egy kiállítás hoz. A Csók István-galériában 1955-ben minden képe elkel. Ettől fogva ismét írnak róla a lapok. No, nem túlozzák el, ahogy a kitüntetések osztói sem. Molnár C. Pál harminchat esztendőt él annak a Magyarországnak a lakosaként, amelyet kommunisták vezettek. Ez idő alatt egyetlen művészeti kitüntetésre nem találták méltónak. 1981. június 11-én halt meg, derűvel az arcán.
Lánya, Éva hatalmas energiával indult harcba, hogy az életmű végre hozzáférhető legyen: lássák azok is, akik életében nem ismerték, s nem tudták, ki volt, mekkora művész volt az ő édesapja: Molnár C. Pál. Nem munkálkodott hiába. 1984-ben megnyílt a múzeum.
Aki belép, olyan érzése támad, a mester éppen csak elszaladt valahová. Talán festékért, talán valami jobb sajtért, de jön hamarosan. Addig az ember beszélget a család tagjaival. Mert Éva lányának halála után a művész unokája és annak felesége gondozzák a hagyatékot. Akit érdekel, annak elmondják a mester szokásait. Azt például, hogy a korai kelés után szeretett visszaaludni, mert olyankor álmodta a legszebbeket. Vagy azt, hogy ott, azon a heverőn igen szép asszonyok feküdtek modellként. Vagy hogy munka közben szeretett fütyülni. Beszélnek a Molnár C. Pál Baráti Körről, ezt még Szalatnyai Szepi javaslatára hozták létre. A körnek kiállításai vannak, heti összejövetelei, néha díjat oszt, és ami a legfontosabb: összetartja azokat, akiknek fontos Molnár C. Pál művészete. Sokan vannak? – kérdem. Sokan.
Abban az órában köszönök el, amikor a festő ebéd után lepihent.
Ráfér a nyugalom.
A Molnár C. Pál Műterem-Múzeum címe: 1118 Budapest, Ménesi út 65. Telefonszáma: 385-3637 és 06-30/201-1073. Szerdánként látogatható délután három és hat óra között, illetve telefonos bejelentkezésre bármikor. Belépőjegy nincs, de a vendégektől szívesen fogadnak a múzeum fenntartására szolgáló adományokat.
Trump
Dübörög a diplomácia
