Magyarország halai és azok halászata

A Garam partján fekvő Zólyom megyei Nagyócsán (Ocsova) született 1684-ben Bél Mátyás, akit kortársai decus Hungariae-nek, azaz Magyarország ékességének neveztek. Nem alaptalanul. A sokoldalú tudós, lelkész, tanár a legmagasabb szinten művelte a föld- és néprajz, a történelem meg a nyelvészet tudományát. A hallei egyetemen tanult, majd a besztercebányai gimnáziumot igazgatta. 1714-től Pozsonyban tanított. Nyelvészeti, földrajzi és történelmi tárgyú művei hatalmas munkabírását és sokoldalúságát dicsérik. Fő műve, a Notitia Hungariae Novae Historico-Geographica – kitűnő diákja és barátja, Mikoviny Sámuel rézbe metszett térképeivel – négy kötetben látott napvilágot.
Bél Mátyás egyik legjelentősebb és legizgalmasabb műve, a Tractatus de re rustica Hungarorum (A magyar falu életéből) kéziratban maradt fenn. E jobb sorsra – és méltó kiadásra – váró munkájában Bél pontos, egyúttal pedig színes és szórakoztató stílusban ír a vidéki életről, a parasztokról, a földművelésről, Magyarország élővilágáról, továbbá a halász-vadász-madarász mesterségről. A kézirat egyik fejezete, A magyarországi halászatról (De piscatione Hungarica) gazdag anyagot közöl a hajdani népi halászéletről és a halak számolatlan nemeiről.
„Nem dicsérjük most a Szávát, sem a halban gazdag Drávát. A Tiszát sem magasztaljuk, nehogy dicsérő szavaink elmaradjanak attól, amit megérdemelnének. Vannak, akik azt tartják, hogy a Tiszában két résznyi víz van, a maradék egyharmada pedig hal… De azért nem különb ám a Tisza a Dunánál! Ha menynyiségben nem is, halainak nemességében megelőzi a Duna a Tiszát. Bővelkedik ugyanis tokfélékben” – írja, hangulatosan vázolva a híres hajdani halbőséget. Ezután bemutatja a tokfélék, főként a többmázsásra is megnövő – mára országunkból kiveszett – viza vonulását és halászatának módját. A Tolna megyei Földvárról hozza a példát. A falusi halásznép előbb megtisztítja az uszadék fáktól a kiszemelt Duna-szakaszt, majd azt fűzveszszőfonadékkal elrekesztik. Ezután a megriadt halakat csónakokkal és kendermadzagból kötött hálóóriásokkal a part felé terelik. Amikor a halak a sekély vízben már nem tudnak úszni, a halászok rájuk vetik magukat, majd kopoltyújukon és szájukon átvezetett erős kötéllel a vízbe leszúrt vastag póznákhoz kötik a halakat. Bél Mátyás megjegyzi: az óriás termetű vizával óvatosan kell bánni, „mert gyakran megesett már, hogy a legderekabb legényt is egyetlen farokcsapással agyonütötte”.
Ezután az apróbb halakról, a halak szárításáról, majd a harcsákról – „a vizák után leghíresebb folyami halakról” – és azok halászatáról értekezik. Sorra veszi a fűzvarsákkal és emelőhálókkal való harcsafogási leleményeket. Kitünteti személyes figyelmével szülőföldje hegyi folyójának halkülönlegességeit, a pisztrángot meg a pért. A későbbiekben a tavi halak életéről és fogási módjairól számol be. A manapság oly nagyra tartott pontyról meg a csukáról alig van szava.
Hallatlanul érdekesek a kéziratnak azon oldalai, amelyekben a mocsári pákászok éjszakai fáklyafénynél való szigonyos halászatáról meg a Fertő tavi rekesztőhalászatról értekezik. És nem utolsósorban a téli Balatonról, ahol a halászok „a jeget 10-12 láb hosszan és 3 láb szélesen felvágják, beeresztik a rúdhoz kötött hálót, majd szép sorban további lyukakat vájnak a jégbe, hogy a rudakat elérjék és a hálót tovább tolhassák”. Ily módon tudnak óriási kerítőhálóval a jég alatt is eredményt elérni a Balaton leleményes halászai, ahogy arról jó másfél évszázaddal Bél Mátyás után Herman Ottó is beszámolt.