Mementók

Igen, nehéz ezt elviselni. Négy év alatt nem nemzeti gödröket ástak, hanem a fővárosban felépítették a Nemzeti Színházat, újjávarázsolták a Sándor-palotát, létrehozták a Millenáris Parkot, és egy kis emlékeztetőül az Andrássy út 60.-ban megnyitották a Terror Házát, a nyilasbűnök és a kommunista bűnözők házát.
Tudom, ez sokkoló; mert mit lehet erre mondani, hogyan lehet ezeket eltüntetni? Egyfelől az indíték az alkotás, a teremtés vágya, a nemzeti önazonosság megtartása munkál, a másik oldalról meg a magyar múlt eltüntetése, a felejtés akarata jelenik meg. Arra valóban nehéz magyarázatot adni, hogy a szocialista–szabad demokrata uralom idején miért szabotálták, miért tették jelentéktelenné 1996-ban a honfoglalás ezerszázadik évfordulóját, miért mondták le a világkiállítást. De arra is nehéz ellenérveket megfogalmazni, hogy a polgári kormány miért tette az egész magyarság ügyévé államiságunk ezredik évfordulójának megünneplését, miért tartotta fontosnak a millenniumi zászlók eljuttatását minden faluba, városba, s miért emelkedett újra államiságunk szimbólumává Szent István múzeumi tárgynak ítélt koronája az Országházban.
A Terror Háza szisztematikus felmorzsolása megkezdődött. A neve még megmaradt, de bizonytalanná vált az állami támogatás. A legújabb hírek szerint nemcsak az ingyenes tárlatvezetés szűnik meg, hanem egyáltalán a tárlatvezetés. Csökkentik a biztonsági erők számát, szélnek eresztik azt a sok, lelkes egyetemista fiatalt, akik vezették a csoportokat, akik ott tanulták meg a valódi történelmet, akik átadták ezt a tudást a látogatóknak, akik éreztették a kínvallatások borzalmait, Rákosi és társai ÁVH-s lelkületét, az 1956 utáni kádári megtorlást, akik mementóként mutatták az Andrássy úti pincében az akasztófát, a kínzóeszközöket, a sötét vizeskamrát. Ezt a múltat egyeseknek nehéz bevallani. A Millenáris Park, ahol tízezrek szurkolták végig a választást, látogattak el, hogy megnézzék az Álmok álmodói – világraszóló magyarok című kiállítást, ahová tízezrek mentek gyerekeikkel együtt kikapcsolódni, pihenni, hallgatni a szökőkút vízcsobogását, nos ez az álom is veszélybe került. Kérdéses: az új kormány támogatja-e a parkot. A támadások demagógiája, hogy adóforintokból pénzelték a beruházást. A háttérben persze más áll, céljuk az, hogy ennek a kultúrának még az emléke se maradjon meg.
A Nemzeti Színház sorsa az igazi látlelete az új-régi kormány szándékainak. „Nevetségesen rossz ízléssel összebuherált, technikailag alig használható épület, riasztó kültelki helyen…” – írták nemrég a legnagyobb példányszámú napilapban. A valóság viszont az, hogy a Duna-parton, ezen a csodálatos fekvésű helyen, ahonnan belátni egész Budát, ez az épület méltósággal emelkedik ki a környezetéből, s mostanában zarándokhellyé vált. Hétvégeken ezrek tekintik meg a színház belsejét, a nagy színészeink ruháiból összeállított kiállítást, a panorámát és a szoborparkot. Néma tüntetés ez, mintha féltenék a Nemzeti Színház jövőjét, azt, hogy ugyanarra a sorsra jut, mint Blaha Lujza téren lerombolt elődje.
Pedig az alkotókat, a tervezőket a megbékélés gondolata vezethette, amikor egymással szemben helyezték el a szoborparkban Sinkovits Imre és Major Tamás szobrát. A két ellentétes világ is azt sugallja, hogy a kultúra örök. Nem érdemes az egyiket a másikra erőltetni. A mostani hatalom azonban nem így gondolja. Kezdetnek pályáztatás nélkül kinevezték a Nemzeti Színház új igazgatóját.