Nem FOG fájni

Minden fogorvos ezt mondja. Pedig dehogynem. Ha valaki, akkor – rajtuk kívül – én tudom ezt. Voltam én már út mentén kiterített halott is, de soha annyit nem szenvedtem, mint a fogaim miatt. Már ameddig voltak. Olyan öreg vagyok, hogy a műfogaim is hullanak.
Már gyerekkoromban a fogfájás fogságába estem. Édesanyám sok kalciumot szedett, míg velem volt várandós (akkoriban ez volt a divat), de csak a csontjaim lettek erősek. Így tértem vissza a halálból. A fogaimat viszont édesapámtól örököltem. Napja fogyván, csináltatott egy protézist, amely kényelmetlen volt. Nem készíttetett újat, inkább nem viselte.
Tejfoghullató koromban még őszinte ember voltam: hasba rúgtam a fogorvost. Védekeztem. Még ma is rúgkapálok a lábammal, ha mondjuk egy gyulladt fogamat húzzák. A gyerekek még tudják: minden, ami hozzánk tartozik – köröm, haj, fog –, része emberségünk teljességének. Olvastam egyszer egy angol emberről, akinek halála után gigászi pincéiben megtalálták egész életében levágott haját, körmeit, elhullajtott fogait, de ürülékét és vizeletét is.
Csikófogú író voltam, és egy kültelki lányra fájt a fogam. El lehet képzelni, hol lakhatott, ha még a szeged-rókusi Tündér utcából is külterületnek számított a hely. A hazakísérést az egyik kismetszőfogam bánta, én nem. Csakhogy: egy vénséges technikust fogtam ki, akinek nem azért remegett a keze, mert ivott: a javát ugyanis kihányta. A félbetört fogat kihúzta, és a mellette lévő, ép szemfogamat egy lábbal hajtható géppel, minden fájdalomcsillapítás nélkül lecsiszolta, így készítve el az első hidamat. Hát, nem lett egy Golden Gate. Nem is tudom, miért hagytam életben az öreget. Mostani fogorvosom felkiáltott, mikor a lábítós szerkezetet említettem. Minden pénzt megadnék érte! Én is, ha nem ismertem volna meg az öreget meg a dörzsölőjét.
Talán az öreg miatt, ettől kezdve csak a női fogorvosokban bíztam. Sajnos túlságosan is, és nem harcoltam minden egyes fogamért. (Foggal-körömmel – ahogy egy ideális: fogász-manikűrös házaspár.) Meg aztán lusta beteg is vagyok, és addig húzom az időt egy szimpla lyukkal a fogamon, amíg már késő. Állítólag a barna szeműek érzékenyebbek a fájdalmakra. Viszont nők előtt nem mertem mutatni, mennyire félek. Robert Burns még verset is írt a fogfájásról, én csak szentségeltem, és tűrtem a tortúrát. (Az angoloknak jó, ha azt mondják „fog”, a ködre gondolnak.) Én viszont úgy éreztem, minden fogorvosommal melléfogtam. Ki az a hülye, aki fizet azért, hogy kínozzák? Én.
Amerika ebben is változást hozott. Ösztöndíjjal voltam kinn, és belobbant egy fogam. Ennek köszönhetően megismertem egy görög származású kínzógyakornokot és rengeteg viccet. Amerikában, ha egy klinikára kerül az ember, úgy érzi magát, mint egy megmunkálandó tárgy a futószalagon. Az is. Van, aki fölveszi az embert, aki fölméri a bajt, aki megröntgenezi, aki megállapítja, mit kell tenni (őt egy idősebb művezető vizsgálja felül), aztán jön, aki fájdalomcsillapítót ad, végül jön, aki elvégzi a mészáros munkát. Hogy mi a különbség egy amerikai fogspecialista és egy magyar fogorvos között? A magyar orvosolja a bajod, az amerikai orvosolja a bajt, amelyhez ért, s amiről azt hiszi, hogy az a te bajod. Hogy a te bajod lesz az egész, afelől semmi kétség.
Míg a fájdalomcsillapító hatására, valamint a főnökére vártunk, próbáltam vidámnak és rettenthetetlennek mutatkozni. Amennyire ezt elmerevedő szájjal lehet.
Nem félsz, hogy egész nap emberek szájában matatsz a kezeddel, kérdeztem Akhillészt.
Tudod, végig arra gondolok, hogy a tárcájukban turkálok, felelte a göndör hajú, huncut szemű mediterrán, de persze százszázalékosan amerikai szépfiú. Egyszer valaki sokallta a számlát. Kilencven dolcsi egy húzás, világosított föl finoman. Kilencven dolcsi egy pár perces munkáért?!, kiáltott föl a kliens. Hát nagyon lassan is ki tudom húzni, ha akarja, mondtam neki.
Erre én elmeséltem egy nemrég Kínában hallott (az Óhazából jöttem az Újhazába) fogászviccet. Egy pasi bemegy a feleségével a fogorvoshoz. Ki akarok húzatni egy fogat, mondja. De nem kell érzéstelenítő, mert sietünk. Csak egyszerűen húzza ki. Maga egy bátor ember, mondja a doki. Na mutassa, melyik az a fog. Anyukám, nyisd ki a szád, és mutasd meg a dokinak, melyik fáj, fordul a pasi a feleségéhez. Akhillész még a szemével is nevetett. Megjött a főnök. Pesszimista vagyok a szomszéd fogát illetően is, mondta, miután belenézett a számba. Ha az én helyemben lenne, optimista volna, mondtam, jelezve, hogy több húzásról nem lesz szó, csak egyről. Író fogát még sosem húztam ki, mondta Akhillész, aki egész a kapuig kikísért. Ezzel együtt az utolsó centig kifizettettek velem mindent. Csekket elfogadtak. Később a vendéglátó egyetem kiderítette, hogy a biztosításom ilyen esetre mégiscsak érvényes, és visszaszerezték tőlük a pénzt.
A bölcsességfogaimmal már nem volt ilyen szerencsém idehaza. Akkoriban egy húzós humorú orvosnő kezei közé kerültem (miután egy csinos, ragyogó szemű orvosnő boldogított évekig). A nőt a kelleme nem akadályozta meg abban, hogy az egyik bölcsességfogamat négy, egy másikat három óráig vésse a szájsebészeti klinikán. Kisebb turistacsoportok néztek bele a számba, lehet, hogy meg is koszorúztak. Volt egy nő, aki kézrátétellel próbálkozott. Amikor azt hittem, széthasad a koponyám (megtörtént ez már velem a valóságban), megsúgtam neki, hogy az én foggyökereim közül az egyik cseles, befelé görbül egészen. Na, akkor kiszakította a fogamat az orvosnőm. A lépcsőn lefelé menet egy gimnáziumi osztálytársnőmmel találkoztam, aki elmondta, hogy itt dolgozik, és megkérdezte, hogy miért nem őhozzá mentem. Széttártam a karom, a számat nem mertem kinyitni. De ő csak bátorított. Erre elmeséltem neki az orvoslás rövid történetét.
Krisztus előtt 2000.: Vegye be ezt a gombát meg ezeket a magvakat.
Kr. u. 33.: A gomba és a magvak pogány dolgok, mondjon el egy imát.
Kr. u. 1867.: Az ima babona, igya meg ezt a főzetet.
Kr. u. 1949.: A gyógyital gyanús eredetű förmedvény, nyelje le ezt a tablettát.
Kr. u. 1968.: A tabletta hatástalan, szedjen antibiotikumot.
Kr. u. 1989.: Az antibiotikum szintetikus. Itt van ez a gomba meg ezek a magvak!
Te mindig meg tudsz nevettetni, mondta az osztálytársam. Szépen nyeltem a véremet, és a fal mellett húztam haza.
Volt olyan időszakom is, amikor pénzszűke miatt kerültem a fogorvosokat, nem az ismert vicc miatt.
(Asszisztensnő: Sajnos nem tudom adni a doktor urat, házon kívül van. Kliens: Ó, és mikor lesz legközelebb házon kívül?)
Ekkor Fehér Sapka vett kezelésbe, aki baráti alapon, csak az anyagárat számítva kezelte agyaraimat. Újra megengedtem, hogy férfi kotorásszon a számban. Borzasztó látványt nyújthattam, de Fehér Sapka nem ijedős természet. Ő már egy életre elfelejtett megijedni: a nevét a Corvin köziek közt, a forradalomban kapta. A legtöbb szabadságharcost külső jellegzetességei alapján nevezték el: Bajusz, Pöttöm, Vasutas. Fogorvosom a klinikáról csöppent a forradalomba, fején a jellegzetes sapkával. Egyszer például kenyeret osztott a teherautóról, amikor befordult a sarkon egy ruszki tank. Az emberek szétrebbentek. Fehér Sapka csak állt ott a platón, talpig fehérben, a kezében két vekni kenyérrel. Az éhség nagyúr: az emberek elkezdtek szállingózni visszafelé. Amikor az utolsó veknit is kiosztotta, Fehér Sapka leugrott a Csepel teherkocsiról, és bevágódott egy kapualjba. A ruszkik abban a szent pillanatban szétlőtték a járgányt. Fehér Sapkát órákig el tudtam hallgatni, de közben sajnos a fogaimmal is foglalkozott.
Most a fia tart fogva. A kezében vagyok. Erős keze van. Félmillió dolcsit simán megkereshetne ezzel a tudással és kézzel Amerikában, de az édesapja megeskette volt, hogy visszatér, amikor végzés után kimehetett. B., Fehér Sapka fia hazaszerető ember, akár az apja. A múltkor (mikor nem mostanában) megyek hozzá, hát ott egy vízvezeték-szerelő. Épp a számlát írta.
Nem mondja komolyan, hallom B.-t az előszobából. Én fogorvosként nem kapok annyit!
Én se kaptam, amikor tanár voltam, mondta a szerelő.