Szamosközy István és a budai basa álma

A XVI–XVII. század fordulója táján élt neves történetíró és költő, Szamosközy István nem volt budai illetőségű. A Tisza–Szamos–Máramaros határolta „Szamosközből” származott a családja, bár ő sejthetően Kolozsváron született, mégis több művében foglalkozik a hajdani fővárossal, sőt 1605-ben egy latin nyelvű ódájában meg is zengi Budavár szépségét. Főműve az Erdély története.
Egyik „történeti feljegyzésében” Szamosközy hallatlanul érdekes képet fest az 1578-ban bekövetkezett budai lőporrobbanásról. Egyúttal jelzi, hogy egy Musztafa basáról szóló históriás ének nyomán írja feljegyzését. A vers elveszett, viszont a historikus becses feljegyzése fennmaradt.
„Ez idejében kétfejű bialbornyú lött volt, kit mikor az basához vittek volna, az basa csudálván, megnyúzatta a fejét, és az udvara kapujába szegeztette. Másnap a basa háza meggyúladván, sok kárt vallott volt marhájában. Továbbá az bialborjú kettős feje felől sok jövendőmondókat hívatott volt bé. Látott volt ilyen álmot is az basa, hogy hát az Duna vize mind elmosta az Buda várát, és az Szent Gellért hegyit is. Az álommagyarázók és jövendölők azt mondták, hogy az vár romlását jelentené az víz: de miképpen romlana, űk nem tudnák, hanem csak az Isten, hanemha az keresztyének jűnének reá… Ezért az basa igen haragudván, igen szidogatta az jövendőmondókat…”
Ezután a budai Vár leírása következik: a Szent István-templom, „napenyíszetre Zsigmond szép palotái, mind piros és fejér márvánkőből”, meg a várárkok – „melyek teteiben az királyok vadakat tartottak”. És 1578 pünkösdjén bekövetkezik a jósok jövendölte tragédia. „Nappal három órakor nagy setét felhő kezde lenni, tarta mind napestig, azután erős dörgés, csattogás, villámlás. Vala egy torony az várba Zsigmond palotája mellett, kinek Címer torony volt neve. Számtalan sok porral volt rakva. Ez tornyot éjfélkor megütötte az mennykű. Nagy fényességgel jött az kű alá, mint egy lámpás – ez tornyot és az mellette való palotákat mind elhánta vala… Igen sok keresztyén rab volt az Csonka toronyban, ötszázig való, harmincnégyet vesztett az kű bennek... Az Csonka torony körül való őriző törökök mind elvesztek szörnyűképpen. Sűrű házak voltak Csonka torony körül, melyben jancsárok és klakos törökök voltak, ezek mind odavesztek...” Felsorolja még, hogyan pusztult el „a mecsit, melyet Lajos palotájából csináltak a törökök”, a „Dunán való híd is” átszakadt. A basa gyászba öltözve siratta Buda veszését. És közben eszébe jutott a keresztények jóslata, meg az a baljós előjel is, „hogy nem régen az basa fűpapja keresztyén hütre tért volt” és az basának szemtül-szembe megmondta, hogy hamis hütöt vallanának”. Szegény keresztény hitre tért mozlim papot ezért máglyára vetették. „Egy ősz énekből írtam ezeket” – zárja izgalmas feljegyzését Szamosközy István.
Budához írott latin ódája, mely a „Midőn a költő Bocskay István kíséretében megfordult a török táborban, Rákos mezején 1605 november havában” alcímet viseli, egyrészt Budavár szépségét magasztalja, másrészt minden magyarnak a „zsarnoki oszmán iga” feletti keserűségét szólaltatja meg, és e négy reménykedő sorral zárul: „Add, Uram, Isten, a rét, hova vándormód telepedtünk, / újra hamar népünk otthona, földje legyen / és te, királyi Budánk, Szent István egykori vára, / újra magyar koronánk udvara, székhelye légy!”
A jó Szamosközy – és nyilván más kortársai is – azt hitték: Budán állt valaha Szent István vára. Holott államalapító királyunk korában a budai Várhegyen csak szőlőparcellák, gyümölcsösök, meg tán néhány apró házikó árválkodott.