A gyertyástánctól a süvegestáncig

Midőn a kitűnő báró Apor Péter, az Erdélynek változása szerzője művében befejezi a régi pompás magyar étkek és borok fölötti, nosztalgiával átitatott szemléjét, rátér a hajdani magyar táncok ismertetésére. „Asztaltól felkelvén vagy még asztalnál ülvén is, készen volt az hegedű és duda, ottan-ottan az furulya és cimbalom is, azután táncolni kezdettek, nem ugrándoztak kecskemódon, mint most, hanem szép halkan járták, gyakorta kiáltván: három az tánc.”
Mint mindenben, amit tolla hegyére tűz – márpedig alapos szemlét tart a süllyedő patriarchális világ felett – a táncokat illetően sem állják meg helyüket előtte az újak, itt is a régimódit dicséri. Fel is sorolja akkurátusan, miféle táncokat jártak a hajdaniak. „Volt az lengyel változó, holott hol az férfi hagyta el az leányt, holott hol az leány az legényt, hármat fordulván egymással, magokra is hármat fordulván, úgy választott az legény magának leányt, vagy az leány legényt akit akartanak…” És következett „az lapockás tánc, ezeken kivül a régi magyaroknál, nem az köz-, hanem az úri és főrendeknél, nemcsak az lakodalmakban, hanem vendégségekben is, kedves táncok tudniillik az egerestánc és gyertyástánc, mindenik tánchoz szokott nóta, melyet az akkori muzsikások jól tudtanak”.
Ezután szépen zengő mondatokban be is mutatja eme két táncot. „Az egerestánc ilyen volt: egy sorjában állott kilenc vagy tíz férfi, kivált ifjú legény, ellenben más sorban még annyi leány, közöttük olyan távolság volt, egy pár táncoló tágasan eljárhatott. Egyik legény elvitte az más sorban álló egyik leányt, vagy kétszer tánccal megkerülte közben… Akkor kezdették mondani: macska, fogd el az egeret. Ha jól tanolt leány volt, úgy elfárasztotta az legényt…”
„A gyertyástáncot így járták: két ifjú legény két égő gyertyát vettek kezekben, egymással úgy táncoltak sokáig, rá vigyázván mikor egymást megforgattak, az gyertya tüzivel egymásnak haját vagy köntösit fel ne gyújtsák. Azután oda mentenek, hol az asszonyok és leányok vesztég ültenek vagy állottak, mind az két legény szépen térdet hajtottanak, az két égő gyertyát két aszszonynak vagy leánynak adták, azok egymás kezit fogván, az gyertya más kezekben lévén, úgy táncoltanak…” Aztán, ha elunták vagy kifáradtak, két legénynek adták tovább a lobogó gyertyákat és kezdődött minden elölről.
És ott volt még a nevezetes süvegestánc is, amelyet így mutat be az emlékei fölött seregszemlét tartó báró: „ott a férfi egy szép süveget az keziben vett s feltartotta, egyedül kettőt-hármat táncolva fordult, azután amelyik asszonyt vagy leányt akarta, táncban elvitte, kettőt-hármat fordultak, azonban az süveggel az leányt vagy asszonyt mindaddig csalogatta, amíg az süveget elkaphatta, elkapván az asszony vagy leány, még kettőt-hármat fordult véle, mintegy dicsekedvén az győzedelmen, azután megint olyan legényt, akit akart, elvitt, kettőt-hármat fordulván véle, meg az legényt a süveggel kezdette csalogatni, mindaddig, míg az férfi is elkapta…”
Ezek voltak a szép régi magyar táncok, amelyeket felidéz emlékiratában a jó Apor Péter, Háromszék szülötte, Küküllő főispánja, és persze nem állja meg, hogy össze ne vesse az újmódiakkal, amelyeket ki nem állhat. Ezek ellen is dohog, borong, házsártoskodik, mint minden ellen, ami más, mint abban a „régi jó világban”, vagyis ifjú éveiben volt. Keseregve veti hát papírra: „Most az ilyeneknek semmi keleti nincsen, sem a szép lassú magyar táncnak, hanem azt kiáltják: vonjad az német, francia, tót táncat – úgy ugranak mind az legény, mind az leány, mint a kecskék.”