A szív, a szem és az ész

A katonaságtól leszerelt fiatalember 1934-ben került az Operához asszisztensként, hogy aztán közel két emberöltőn keresztül egybefonódjon neve a csodásan szép Ybl-palotával, a zene szentélyével. Márk Tivadar Kossuth-díjas, kiváló és érdemes művész díszletei vagy jelmezei nélkül 1937-től ’80-ig nem volt premier – persze jelmezei, elképzelései azóta is szerepelnek a színpadon –, miközben számos film jelmeztervezőjeként működött közre, és könyveket is illusztrált. Az idős mesterrel, a XVII. kerület díszpolgárával Parlamentre néző lakásában beszélgettünk.

Mikor „pecsételődött meg a sorsa végleg”, vagy kérdezhetném úgy is: hogyan lesz valakiből jelmeztervező?
– A nagyanyám volt a „bűnös”, amikor kezembe nyomta a tűt és a cérnát. Valahogy így kezdődött a jelmeztervezés, Rákosligeten, a már régen Budapesthez csatolt községben, ahol édesapám vett egy házat, és ahol nagyon szép ifjúságunk volt a húgommal együtt. Mellesleg ő a mai napig gyönyörűen kézimunkázik. Az ottani cserkészélet, később a bálok, farsangok örökre emlékezetes keretet biztosítottak szórakozásainknak, és – különösen az utóbbi – a jelmezek tervezésének, varrásának.
– Hosszú pályafutása során megszámlálhatatlan hőst öltöztetett fel az operairodalom szinte valamennyi darabjában. Melyik opera került a legközelebb a szívéhez?
– Amíg terveztem a ruhákat, a díszleteket, mindig a soron következő feladat volt a legizgalmasabb, a legkedvesebb. Az Operaházban játszott összes opera jelmezét, illetve díszletét terveztem, és az egyik számomra éppoly élvezetes volt, mint a másik. Ám most már, kellő távolságból megítélve egyértelmű a válaszom: a Bánk bán maradt a legkedvesebb.
– A kellő távolságot említette, bejár még az Operába? És ha igen, kritikusan szemléli az előadásokat?
– Természetesen, s kritikus is vagyok. De gondolom, az még nem lenne „baj”, de szóvá is teszem a véleményemet. Az operák tartalmát, a zenét nem lehet megváltoztatni. A körülményeket igen, de ezzel nem szabad visszaélni. Mert a színpadnak stílusa van.
– Mi a legfontosabb képesség, aminek a birtokában kell lennie a jelmeztervezőnek?
– A szív, a szem és az ész. Ezek közül az utóbbi, a tudás a legfontosabb, s ennek a hiánya zavar a legjobban. Sokkal fontosabb, mint az esztétikai érzék. Az esztétika ugyanis a lélekben van, s azonnal megmutatkozik.
– Változott-e első önálló munkája, Muszorgszkij Hovanscsinája óta – ami magyarországi ősbemutató volt – a jelmeztervezés?
– A jelmeztervező csupán alárendeltje a rendezőnek, nem jó jelmeztervező, aki nem alkalmazkodik hozzá. Csak a revüben szabad első személynek lenni. Elképzeléseink irányát sokkal inkább a zene szabja meg, mint azelőtt. Ma már a túlzott naturalizmus, a régi bayreuthi díszlet- és jelmezstílus derűt váltana ki. De volt olyan idő is, amikor a korhűségre rá se hederítettek. A jó értelemben vett modernségnek a jelmeztervezésben az a legfőbb sajátossága, hogy követi a történelmet, a kort, s mindig csak a lényegre szorítkozik.
– S mi a lényeg?
– A körvonal és a színfolt. Az ékszernek, a csecsebecsének csak akkor van helye a jelmezen, ha szorosan összefügg a mondanivalóval.
– Hogyan vélekedik a jelzett színpadképről?
– A kosztümtervezők örömére találták ki őket.
– A hivatalos dicséreteken kívül szinte megszámlálhatatlan hízelgő elismerést kapott. Miként éli meg a jó szót?
– A dicséret mindenkinek hízelgő, de nem szerettem, ha túlságosan dicsérték a munkámat, mert az a jó jelmez, amely csupán halványan festi alá a mondanivalót. Szép és látványos jelmezt nem nehéz tervezni, a probléma akkor kezdődik, amikor annak kifejezőnek és karakteresnek kell lennie.
– Ki volt pályája során a legnehezebb eset, a legkényesebb primadonna?
– Talán az Aida nevű elefánt a Fel a fejjel című filmben.
– A hazai operajátszás megszámlálhatatlan nagyságával dolgozhatott együtt. Kikre emlékszik a legszívesebben?
– Mindig el voltam kényeztetve, mert színvonalas, igényes művészgárdával dolgozhattam. Zseniális volt Oláh Gusztáv, Nádasdy Kálmán, Fülöp Zoltán, Rigó Magda, Palló Imre, Harangozó Gyula. Mennyi hely van az újságban…?
– Az ország egyik legszebb épületében töltötte a fél életét. Mennyiben kötődik hozzá? Bizonyára vannak emlékezetes történetei…
– Számos élmény közül Juhász Andor gazdasági igazgatóhelyettes történetét mondanám el, aki megmentette az Operaház épületét. Mint számos lebombázott épületünkre, az Opera tetejére is légelhárító ágyút akartak telepíteni a németek. Juhász rákiáltott a parancsokat osztogató német tisztre: Maga micsoda? Őrnagy vagyok, hangzott a magabiztos, büszke önérzettől dagadó válasz. Erre ráripakodott, én meg tartalékos alezredes, azonnal távozzék. Szerencsére, mivel német volt, bejött a dolog, s a tiszt csapatával együtt kiment. Nekünk pedig épen megmaradt ez a fantasztikus ékszerdoboz, mennyezetén a szó szerint és átvitt értelemben is hatalmas Lotz-freskó.
– Nem beszéltünk politikáról…
– Soha nem érdekelt a politika. Az ember a cselekedeteivel politizáljon. Bejártam az egész világot – Görögországot, a görög művészetet szeretem a legjobban –, elmondhatom, a nehéz időkben is számos helyre hívtak, sok országban marasztaltak, de egy dolgot soha nem feledtem: hogy magyar vagyok…