A vízivárosi „hitszónok”

Faludi Ferenc jezsuita szerzetes 1734-ben (harmincesztendős volt ekkor) a vízivárosi magyar és német ajkú lakosság szeretett lelki atyja, „hitszónoka” volt. Prédikációira összesereglettek az istenfélő polgárok. Akkortájt kis kápolna működött a jelenlegi plébániaépületben (1724-ben Fiedler Henrik Ferenc egy régebbi kocsmát alakított át), a Szent Anna tiszteletére épült mai templomot csak 1805-ben szentelték fel (s akkor Faludi már nem volt az élők sorában). Sokan nem tudják, hogy a Keresztények, sírjatok kezdetű nagyböjti ének szövegét is Faludi írta.
Feljebbvalói azonban más pályát szántak neki, a hívek lelki gondozásának fáradságos feladatán kívül másféle tevékenységre is alkalmasnak találták. Két év múlva a bécsi Pazmaneum, a magyar papnevelő intézet igazgatója lesz, majd tanít is világi tárgyakat: geometriát, matematikát, mi több, Linzben hadmérnöki tudományokat, valamint etikát, valláserkölcsöt is. Errefelé ismerős: a németújvári Faludi 1722-től a grazi egyetem bölcsészhallgatója volt.
Rómába kerülve öt évig a Szent Péter-bazilika magyar nyelvű gyóntatója, de a tanítással sem hagy fel, csak más keretet választ annak: fordításokhoz kezd.
Rendtársa, az angol William Darrell erkölcsnemesítő könyveit, a Nemes embert, illetve a Nemes asszonyt (1748), majd évtizedekkel később a Nemes úrfit adja ki már idehaza mint a rend nagyszombati nyomdájának igazgatója. Írásai rendkívül népszerűek. Három év múlva megint más megbízást kap: 1751 és ’54 között a kőszegi rendházban él, majd újra előtérbe kerülhet az irodalom: 1759-ben a pozsonyi jezsuita könyvtárat vezeti. Talán itt találkozik Balthazár Gracián y Morales könyvével, ezt is lefordítja: 1772-ben jelenik meg az Udvari ember, benne erkölcsi szabályok és tanítások, elsősorban a főúri osztály okulására.
Faludi, a jezsuita szerzetes lírikusnak is jelentős. Népdalritmusban írta verseit, olykor az időmértékessel is megpróbálkozott. A Forgandó szerencse című költeménye talán a jó sors ingatag, bizonytalan voltára vonatkozó saját keserű tapasztalatai nyomán keletkezhetett: „Érdemre nem tekint (ti. a szerencse) szemtelen, vak / Kire ma vont aranyt, holnap szűrt rak.” Kedvesebb képet rajzol a Tündérkert – virágai és növényei a szerző álmában táncra perdülnek. A csengővirág és a százszorszép „…térdet, fejet hajtván / megtiszteli párjakat / Mosologva kezet adván / Cifrán rakják lábakat”. Keretes elbeszélést is írt: a gazdag földesúr társasága nyolc téli éjszakán keresztül különböző kalandokat mesél. Ez a dekameronszerű novellafüzér (Téli éjtszakák, vagyis a téli estidőnek unalmait enyhítő beszédek) csak halála után jelent meg, „költeményes maradványaival” együtt. Révai Miklós adta ki 1787-ben.
Ne feledkezzünk meg a nyelvet tudatosan, gondosan ápoló magyarító-nyelvújítóról sem! Közmondásokat gyűjtött, „szépen illő társ-igéket”, „szép magyarázatokat”, „ékes mondásokat”. Tőle származik az „ellenfél” vagy a „nyelvbotlás” szó. A szatírát „mardozó beszéd”-nek fordította. Vargha Balázs „irodalomtörténeti költőnek” nevezi, bár Révai Miklósra, Verseghyre, Csokonaira is hatott, ma már alig ismerjük, holott – ugyancsak Révaival szólva – „az énekesen szóló tolla miatt őtet egyező akarattal köznéven magyar Cicerónak hívják vala”.