Árvízi pogácsa

Levonult az évszázad legnagyobb árvize a Dunán. A média jóvoltából milliók kísérhették figyelemmel és szívszorongva ádáz pusztítását, tombolását a folyam mentén. Bútort sebtében cipelő férfiak, síró gyermekek, elöntött városok, otthontalanná vált családok, romba dőlt házak, elázott kertek ezrei a nyomában.
Láttam egy idős asszonyt, amikor leakasztotta elhagyott lakása faláról a feszületet, és vitte magával akár a szenvedés jelképét a tömegszállásra, hogy legyen mibe kapaszkodnia. Az oltalmazó kereszt!
Tucatnyi megindító történetről értesültem a kollégáktól, akik végig jelen voltak a veszedelemben a töltéseken. Bátor helytállásról meséltek és felejthetetlen jelenetekről.
Én a szívemben az alábbi történetet melengetem, drámai erővel.
Szentendre külterületén történt. Ágota asszony már harmadszor futott ki a kis kertes ház erkélyére a konyhából, ahol krumplis pogácsát dagasztott. A férjét várta haza, ezt szánta vacsorára. Egy kis levest pogácsával. De hol késik Tamás? Ilyenkor már haza szokott érni. Nem jár a gyorsvasút? Idegesítően forgalmas a Szentendrei út már napok óta. Az alacsonyabb területen épült házak lakói rémülettel várják az áradást. Lehet, hogy kitelepítik őket? Izgalom remegteti.
Kiszaggatta közben a pogácsákat, és sorra sütőlapra rakosgatta. Villanyáram már tegnap óta nincs. Ám van még gázpalackja! De nem akarja még a sütőt begyújtani, frissen, ropogósan szeretné az asztalra tenni a pogácsát, amikor a férje hazaér.
Tamás izgatottan toppant be a kis konyhába: „Mama, szedd össze a legszükségesebb holmit, jönnek értünk!”
A főútról máris teherautó fordult az udvarukra. „Gyorsan, gyorsan!”
A rémület szorította össze a torkát. Úristen, itt a víz! Egy nagy szatyorba gyömöszölt néhány ruhadarabot, és már segítették is fel a teherkocsira. Robogtak a helyi iskola felé. Ott szállásolták el a kitelepítettek egy részét. Tíz perc alatt meg is érkeztek az iskolaudvarra.
Már várták őket. Két egymás mellett lévő, előre megvetett ágyat foglaltak el. Tamás fáradt volt és kedvetlen. Arról akart valakit meggyőzni, hogy nincs is veszélyben a házuk, mert egy kis dombra építette. Meg se hallgatták. Ült tehát mogorván az ágy szélén. Aztán levetette a cipőjét, és úgy ruhástól bebújt a takaró alá.
A hirtelen támadt csendben csak a sóhajtozásokat lehetett hallani. A sarokban valahol felsírt egy kislány. Ágota nem tudott elaludni. Folyton az elhagyott otthonára gondolt. És forgolódás közben hirtelen az jutott eszébe, hogy nemrég elhunyt anyjának van egy fényképe, ami az ő lakodalmuk napján készült róla. Nevetve nézett a lencsébe. Mindennap megállt előtte, és beszélgetett vele, üzengetve a túlvilágra. Az előszoba falán függ, közel a tornáchoz. Mi lenne, ha most visszaszaladna érte? Tamás már alszik, hallja a horkolását. Senki se őrizte őket, kimehetett az udvarra, onnan már tíz percig se tart az út.
Gyorsan szedte a lábát. Az út száraz volt. Híre sincs a víznek. Az utolsó lépéseket már futva tette meg. És ahogy kinyitotta a nyikorgó kertkaput, felugatott a kutya. A Bodri. De nem úgy, mint máskor szokott. Sírva, vonyítva. A félelemtől remegve.
Az ám, a kutya! Láncra volt kötve, s róla teljesen megfeledkeztek. Legelőször hozzá rohant, és lecsatolta nyakáról a láncot. A kutya hálásan ugrándozta körül az asszonyt, aki aztán egyetlen mozdulattal anyja mosolygó képét is leakasztotta a falról. Az ár még mindig sehol. Eszébe jut közben a sütőlapra rakott pogácsa. Kinyitja a gázpalackot. Talán még lesz ideje megsütni? Az elmaradt vacsora. Tamás bizonyosan éhes. Ma ebédet se vitt magával a gyárba.
Ekkor a kertben megcsillant a Duna vize. Utolérte az ár. Talán ugyanebben a pillanatban ébredt fel Tamás az iskolateremben. Ahogy észrevette az üres ágyat maga mellett, már futott is. Cipő nélkül. Az asszony után. Tocsogott a vízben. Belökte maga előtt a konyhaajtót. Ágota éppen akkor szedte ki a sütőből a pogácsát.
Leültek a kerti lépcsőre. Hárman ették jóízűen a friss pogácsát. Mert a kutya is velük vacsorázott. Mire befejezték az evést, a víz már fél lábszárukig ért. A kutya ugrándozva, csaholva, úszva követte őket…