A mindenünnen végtelenül áradó, „életünk egy nagy szieszta” hangulatot árasztó nyugalmat már a görög tengerpartra érkezés második órájában meg lehet szokni. S ha bekövetkezik az átállás – vagyis elfogadjuk, hogy a hétköznapi pénz- és karrierhajhászásnál sokkalta fontosabb a világ dolgainak hosszas, ám annál csöndesebb szemlélése –, akkor az ember elkezd látni. És nem csak a szépet meg a jót veszi észre.
Például ott, szemben az a tizenéves szőke kislány immár negyvenhatodszor jön ki az utazási iroda elé – ez egyetlen átlagos délelőtt eredménye –, hogy partvissal tologassa a tegnapi zivatar tűző napból kifolyólag egyébként is eltűnő nyomait. A sarki ruházati üzlet szintén szőke alkalmazottja pedig nyolcpercenként jelenik meg az utcafronton, hogy kirakatrendezési céllal megbolygassa a fürdőruhás állvány, a gumimatracos rekesz és a strandpapucsos polc hármas egységét.
Egyszóval érezni, hogy valami nem stimmel. Főként, hogy időközben az irodába megérkezik a görög tulajdonos, majd némi tétlen nézelődést követően – mivel ügyfél épp nem jelentkezik – ő is partvist ragad, tologat egy kicsit, aztán az egyik széket ide helyezi, majd oda, aztán vissza, és így tovább. De hát mindenki egyszerre nem őrülhetett meg.
A furcsának tűnő viselkedés magyarázatára csupán estig kell várnunk. Az andalító tengerparti naplementében szóba elegyedünk a Budapestről felkerekedett, az idegenforgalomban épp konyhai kisegítőként tevékenykedő Ágnessal, aki meglehetős részletességgel ismeri az üdülővárosok hétköznapjait, mivel immár második görög szezonját nyúzza.
– Itt nem lehet csak úgy semmit tenni. Azt tőlünk, külföldiektől nem viselik el a görögök. Vagyis, ha épp nincs semmi tennivalónk, mert egyetlen vendég sem jár erre, akkor is törölgetnünk, csiszatolnunk kell, mert hát ezért fizetnek.
Gondolhatnánk, hogy Ágnes panaszáradata a szokásos alkalmazotti sirám, ám közvetlen bizonyítékként érkezik az étterem tulajdonosa, és ránk ugyan kedvesen mosolyogva, de kíméletlen határozottsággal viszszaküldi a konyhába a huszonéves lányt, aki futtában azért még odaveti, hogy ha kíváncsiak vagyunk, milyen is a beach valójában, akkor a műszak vége után, úgy hajnali fél egy körül találkozhatunk. Végül fél kettőkor találkozunk.
– Tavaly jöttem ki először. Akkor szerencsém volt, mert egy utazási irodában találtam magamnak helyet, és a magyar utasokkal kellett foglalkoznom. Sajnos az idén egy kicsit elkéstem a szervezéssel, így csak egy konyhán találtam munkát mindenesként. De ezt ebben az esetben tényleg szó szerint kell érteni, mert nemcsak főznöm kell, de mosogatnom is, sőt zárás után a takarításból sem maradhatok ki.
Ágnes azonban nem emiatt szomorú. Mint mondja, ő úgy indult Görögországba, hogy bármilyen tisztességes munkát elvállal, amiért rendesen megfizetik. Csakhogy.
– Az Utazás kiállításon találkoztam a főnökömmel, és ott is beszéltünk meg mindent, hogy mi lesz a feladatom, és mennyi pénzt kapok. Aztán amikor eltelt idekint az első hónap, még véletlenül sem annyit fizettek, mint amennyiben megállapodtunk. Azt mondták, hogy kevés a bevétel, mert az idei szezonban alig jönnek a vendégek. Majd hozzátették, hogy ha nem tetszik, nyugodtan elmehetek. Hiszen bármikor találnak embert a helyemre. De ezen valahogy túltettem magam, mert kell a pénz. Csak azt nem tudom megszokni, hogy én itt a legjobb esetben is csupán másodrendű polgár lehetek. Tegnap a vihar miatt egész délután üres volt az étterem. A főnök minden görög alkalmazottját hazaküldte, csupán én nem mehettem el. És az is nagyon rosszulesik, hogy míg nekünk, külföldieknek két óra, addig a görög dolgozóknak négyórányi szieszta jár, ráadásul a fizetésünk is csak a fele annak, mint amennyit a helyiek megkapnak.
Már halványul az éjszaka, mikor Ágnes elbúcsúzik. Pedig maradna szívesen, mondja, hiszen végre kibeszélhette a bánatát, de pihennie kell, mert hiába virradunk vasárnapra, szezonban hétnapos a munkahét.
Nos, ezt a felvidékről származó Móni is hamar megtanulta.
– Nemrég meglátogatott a kedvesem. Egy hétig volt itt, de csak egyetlen napot tölthettünk együtt, mert nekünk igazából nincs szabadságunk. Az sem számított, hogy alkalmanként semmi dolgom nem volt, így az estéket leggyakrabban úgy töltöttük, hogy én ültem az irodában egyedül, a barátom meg szemben a padon, és vártuk, hogy végre fél tizenegy legyen, és becsukjuk a boltot.
Móni története egyébként szinte szóról szóra megegyezik – leszámítva a konyhai kisegítő munkát – Ágnes históriájával. Ő is az Utazás kiállításon talált rá munkaadójára, és szintén még Budapesten állapodott meg a feltételekben. Amiről aztán persze semmiféle papír nem született.
– Igaz, hogy kevesebbet keresek, mint amennyit ígértek, de a szlovákiai meg az uniós görög fizetések között akkora a különbség, hogy öt hónap alatt egész szép összeget tudnék összespórolni. Csakhogy az is itt derült ki, hogy nem kapunk ellátást. Így most minden pénzünk kajára megy el, nekem is csak annyi van félretéve, amiből megvehetem hazáig a buszjegyemet. A gond az, hogy én azért ádoztam föl a nyaramat, mert pénzt akartam keresni. Na, ebből nem lesz semmi. És ha legalább jól érezném magamat…
Anita viszont szemre jól érzi magát. Legalábbis szép barnára sült a Görögországban eltöltött hónapok alatt. A látszat azonban – mint oly sok esetben – most is csal.
– A sok rohangálásban szép színe lesz az embernek, de ennek a nyaraláshoz az égvilágon semmi köze. Kikapcsolódásról már csak azért sem lehet beszélni, mert ahhoz először is nyugalom szükséges. Az pedig itt nincs, és most nem a munkára gondolok.
Anita azt már az elindulása előtt tudta, hogy ellátásra nem számíthat, de a szálláskörülmények meglepték. Heten laknak ugyanis az ilyenkor munkásszállóként üzemelő apartmanházban, s ez főként reggelente okoz gondot.
– Az a baj, hogy hetünkre egyetlen WC és zuhanyzó jut. S mivel mindannyian ugyanannál a vállalkozásnál dolgozunk, vagyis egy időben kezdünk, nagyon nehéz beosztani, hogy ki mikor használja a mosdót. Az sem könnyíti a helyzetünket, hogy igazából főzni sem tudunk, mert a konyhánk sem túlságosan felszerelt. Illetve ha őszinte akarok lenni, akkor a házban található egyetlen kétlapos villanytűzhelyet nem nevezném konyhának.
A hivatalosan – azaz szóban – irodavezető-helyettesnek elszerződött, több nyelven beszélő lány mégis elfogadta a körülményeket. Szerinte egy szezon az idegenforgalomban érvényesülni akaróknak mindenképpen tanulságos próbatétel. A kérdésre pedig, hogy görögországi vendégmunkásként nem érzi-e magát alacsonyabb rendű lénynek, egy történettel válaszol.
– A tulajdonos felesége időnként bejön a két gyerekével az irodába. Aztán a kisfiú kimegy a WC-re, s mivel még tapasztalatlan, gyakran csúnya dolgokat hagy maga után. Mivel irodavezető-helyettesként a rendért én felelek, a látogatásokat követően a toalettet is nekem kell kipucolnom.
Hogy akkor most ez megalázó-e, vagy sem, már nem derül ki. Csörög ugyanis a telefon, és a rövid beszélgetés nyomán a magyar lány átkucorodik az egyik asztaltól a másikhoz. Halkan magyaráz.
– A főnök volt az. Itt vacsorázik a szemközti tavernában, és átszólt, hogy álljak föl a székéből, és üljek vissza a helyemre.
Ukrajna
Kiderült mi kell a washingtoni tárgyalások sikeréhez
