Hajrá Budapest!

Már a negyedik önkormányzati választási kampány kezdődik meg ma hivatalosan a rendszerváltozás óta, mégis úgy látom, nagy a zűrzavar a sokak által tévesen helyhatóságoknak is nevezett önkormányzatok körül. A híradásokban gyakran keverednek a fogalmak. Az is előfordul, hogy még a területtel foglalkozó zsurnaliszták sincsenek tisztában a képviselő-testület és bizottságai, a polgármester és az alpolgármesterek, a jegyző és a polgármesteri hivatal hatáskörével, feladataival, felelősségével. Nem csoda, hogy a fővárosi polgárok egy része még mindig a „tanácsba” megy ügyet intézni, egyéni képviselőjét nem ismeri, hatósági ügyben a polgármestertől vár segítséget, s a kerületében ilyenkor is többnyire pártpolitikai alapon szavaz. Az önkormányzati „hatalom” kétségtelenül fontos terepe a pártoknak, hiszen néhány – főleg pártokhoz köthető – kezdeményezésen kívül politikusképző intézmények nincsenek Magyarországon. Így az is érthető, hogy a leendő nagypolitikusok először helyi szinten próbálgatják oroszlánkörmeiket. A hazai politológusok némelyike egyenesen az országgyűlési választások visszavágójának tekinti az őszi voksolást.
Itt álljunk meg azonban egy kicsit! A Magyar Köztársaság alkotmányában ez áll: „A helyi önkormányzás a választópolgárok közösségét érintő helyi közügyek önálló, demokratikus intézése, a helyi közhatalomnak a lakosság érdekében való gyakorlása.”
Fontos, megfontolásra méltó, az elvek és a gyakorlat összevetésére alkalmas mondatok ezek. Tudom, a Magyar Nemzet olvasói, az egész polgári oldal reméli, bízik abban, hogy októberben megállítható a „vörös gőzhenger”. Nem árulok el titkot, hogy én is ennek szurkolok, ugyanakkor a fentiek szellemében azt mondom, hogy megálljt kell parancsolni annak is, hogy mindent eluraljon a revánsvágy, akár a jobb-, akár a baloldalon.
Az önkormányzás lehetősége a demokrácia egyik legfontosabb eleme, mégis számos példa van rá, hogy egyesek lábbal tiporják az 1990-ben kivívott jogot. Így történhet meg, hogy a fővárosban korrupciót, közbeszerzési visszaéléseket tárnak fel minden következmény nélkül, huszonhárom kerület véleményét figyelmen kívül hagyhatja a vele egyenrangú huszonnegyedik, az egyik kerület többségi pártja kormánypénzen kampányol s táblát avat a maga dicsőségére, egy másik városrész kormánypárti polgármesterjelöltjének fő önkormányzati célja a független, de polgári elkötelezettségű polgármester leváltása. Sorolhatnánk még az eseteket, amelyek azt mutatják, hogy a helyi hatalomnak mennyire fontos a lakosság. Vannak azonban ellenpéldák is, amelyek azt teszik világossá: a kampány valóban a küzdelemről szól, ám azután – legalábbis jobb helyeken – félreteszik a pártérdekeket s a bejutott politikusok (farizeusság lenne másnak nevezni a képviselőket) egymással vitázva, de a lakosság és településük, kerületük érdekében dolgoznak. Igen, a polgárok elvárják, hogy dolgozzanak és együttműködjenek, mert e nélkül Budapest nem lesz valóságos világváros, bárhogyan is szorgoskodnak verbális építőik.
Most, a negyedik önkormányzati kampány kezdetén adjunk még egy lehetőséget mindenkinek a már közismert buzdítással: Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok, hajrá, Budapest!