Királyi udvarházak a magyar középkorban

-KOPOGTATÓ-
Figyelembe véve a korabeli közlekedési viszonyokat, nagyjából „egynapi járóföldre” helyezkedtek el egymástól országszerte a királyi udvarházak. Ezeknek az a fontos funkció jutott, hogy a király és kísérete utazása esetén szállást és ellátást biztosítsanak az udvarnak. Szervezetük – hasonlóképp a királyi várispánságokéhoz – behálózta az egész birodalmat.
Egy-egy udvarházhoz meglehetősen nagy királyi uradalom tartozott, ahonnan a termés, az élelmiszer származott. Ám nemcsak föld- és erdőterületek kapcsolódtak értelemszerűen az udvarházakhoz, hanem azok a személyek is, akik azokat működtették, parasztok, iparosok, pásztorok, halászok, vadászok. A „szolgáltató népeket” százas csoportokba sorolták, így tartották nyilván, és közülük csak kevesen laktak az udvarházban. Legtöbbjük a környező falvakban lakott, ám voltak közöttük olyanok is – egy-egy fontos, ám ritka mesterség képviselői –, akik az udvarháztól távol laktak, olykor akár több száz kilométernyire is, és csak időnként kellett terményeikkel, iparcikkeikkel, szolgáltatásaikkal megjelenniük.
Fennmaradt a dömösi alapítólevél, mely nyolc „századot” ismertet. Nyolcszáz személyt, akik a helyi – Esztergom és Buda között nagyjából feleúton álló – udvarházat működtették. Az említett „szolgáltató népek” ötvennyolc, többnyire közeli faluban laktak. A feladatuk volt többek között évente 1522 juhot, ugyanennyi köböl lisztet és csöbör söritalt beszolgáltatni. Ami a mesterségek megoszlását illeti: volt köztük tizenhárom kenyérsütő, tizenhét szakács, négy esztergályos, tíz lovász, negyvenöt harangozó, hat szűcs, négy szekerész. Továbbá meglehetősen szerteszórtan élő halászok, szőlőművesek, molnárok, ácsok és szántóvetők. Akik egy mesterséget űztek, többnyire ugyanabban a faluban laktak. Bizonyos ma is meglevő falvak neve – Halászi, Ácsi, Szakácsi, Lovászi, Solymár, Ebes stb. – arra utal, hogy ott azonos foglalkozású személyek laktak. Persze más mesterséget űző emberekkel vegyesen.
Az udvarházba a szolgáltató népek behordták terményeiket, beterelték időnként a különféle állatokat, disznókat, ökröket, ludakat. Begurították hordóban a bort meg a sört. Az esztergályosok pedig készítették a díszes fatányérokat és fából való evőeszközöket. A porcelánedény még nem volt ismeretes Európában a középkorban. Az említett oklevélben arra is van utalás, hogy a szolgáltató népek bizonyos heti váltásban dolgoztak.
Érdekes viszont például a távolban élő és dolgozó – ám szolgáltatásaival Dömösnek tartozó – erdélyi sóvágók esete. Ők nagyrészt a Torda körüli falvakban laktak. Voltak közöttük magyarok – Vasas, Sóbujtó, Beszedi, Foglyodi –, de előfordulnak szláv nevűek is, például Szokol, Kinis. A kibányászott sót aztán – meglehetősen hosszadalmasan – Dömösre vitték. Az Aranyos folyón leúsztatták a Maroshoz, ahol hajóra rakták és vitték tovább Szegedre. Onnan a Tiszán, majd a Dunán hajókázott az áru tovább, egész Dömösig. Persze Erdélyből nemcsak sót szállítottak az említett – meg az említetlenül maradt – udvarházba, hanem például nyest- és más prémet, medvebőrt szőnyegnek és takarónak, meg persze őstulokszarvakat. Ez utóbbiból poharakat, kupákat készítettek.
A dömösi udvarháznak az lett a sorsa, mint sok más udvarháznak is, melyet az uralkodók – Györffy Györggyel szólva – nagyon „lelaktak”. Felajánlották egyházi célokra. Így született – Árpád-házi Szent Margit tiszteletére – a dömösi prépostság. Gyászos emlék is kötődik ide: Könyves Kálmán itt vakíttatta meg öccsét, Álmost és annak fiát, a későbbi Vak Béla királyt.