Kisebb-nagyobb halak meg egy díszpéldány

Parancsra tettem. Mi csak parancsot hajtottunk végre. Így védekeztek a mindenkori beosztott katonák, börtönőrök, rendőrök és titkosrendőrök a bíróság előtt, amikor egy-egy történelmi fordulat következtében az addig általuk üldözöttek emeltek vádat ellenük. Náci lágerparancsnokok, ávós verőemberek, tömegbe lövető karhatalmisták mutogattak fölfelé, azokra a feletteseikre, a felső politikai döntéshozókra hárítva a felelősséget, akiknek az utasításait „csupán” vakon végre kellett hajtaniuk. Hiszen ha rajtuk számon kérik a tetteiket, hogyan úszhatják meg az elszámoltatást a hatalom volt birtokosai, a döntések aláírói?
Nálunk ez a kérdés most olyan formában van napirenden, hogy tizenkét évvel a szovjet uralomra támaszkodó párthatalom bukása után köztársaságunk végre megpróbálja kiszűrni a közéletből azokat a politikusokat, akik a rendszerváltozás előtt együttműködtek az akkori állambiztonsági szervekkel, ugyanakkor az 1990 óta szabadon választott kormányokban is tisztséget viseltek (viselnek). A külső szemlélő számára hányingert keltően működő, csonka Mécs-bizottság legfőbb gondja most éppen az, hogy az 1989 óta így vagy úgy preparált titkosszolgálati irathagyaték egy részéből kihalászott érintettek neve vajon az ország nyilvánosságára tartozik-e, vagy sem. Pedig ha még kiderül is bárkiről, hogy a bukott rendszer ügynöke, beosztott tisztje volt, ennek következménye csupán annyiban terheli, amennyiben nem volt elég bölcs és nem vonult vissza időben a közéletből. Aki viszont nem volt ügynök – vagy nincs erről papír –, az nem érintett. Nem akadhat fenn a hálón.
A Rubicon című folyóirat legutóbbi, tematikus számában olvasható a következő: a belső ellenséges-ellenzéki-ellenzékieskedő csoportok tevékenysége 1980-ban egy operatív bizottság létrehozására késztette a politikai felső vezetést, mely az illetékes párt- és állami szervek (MSZMP KB, Budapesti Pártbizottság, Belügyminisztérium) közötti együttműködést volt hivatott javítani. Ennek legfőbb feladata az ellenzéki csoportok tevékenységének visszaszorításával kapcsolatos koordináló munka volt. Figyelemmel kísérte működésüket, elemezte törekvéseiket, javaslatokat dolgozott ki, rendszeresen tájékoztatta a párt vezető testületeit. Ezt a grémiumot 1986-ban megszüntették, ám a helyébe egy új konzultatív bizottságot hoztak létre, amelynek feladata lett, hogy konkrét esetekben elvi-politikai állásfoglalásokat alakítson ki, amelyek alapján az illetékes párt- és állami szervek intézkedhettek. A bizottság a KB Titkárságának felügyelete alatt működött, vezetője Horváth István KB-titkár volt. Tagjai: Berecz János, Pál Lénárd KB-titkárok, Kamara János belügyminiszter és Csehák Judit miniszterelnök-helyettes voltak.
A felsorolt személyekről garantáltan nem vezetett nyilvántartást a belső elhárítás III-as főcsoportfőnöksége. Nem is volt rá szükség. Ma abszolút fölösleges lenne a pártállam döntés-előkészítőit, felső parancskiadóit az egykori beosztott végrehajtók, az szt-ügynökök között keresni. Az ilyen halak fent sem akadhatnak egy olyan szövésű hálón, amilyennel a Mécs-bizottság halászgat. Még ha történetesen miniszter is az illető 2002-ben egy olyan koalíciós kormányban, amelynek tagjai között állítólag vannak, akiket – nyilván a fenti bizottság konkrét elvi-politikai javaslatára – 1986. március 15-én, a „lánchídi csatában” vert meg brutálisan a rendőrség.
Ha Csehák miniszter asszony politikai múltja ezek szerint rendben van, akkor tényleg botor dolog másokéban vájkálni.